A couple of Legends

5.

-Ömm..szia? – köszönt a fiú
-Ő itt Arthur, az öcsém. – mutatott rá Charles a fiúra – Arthur ő itt Camilla az új csapattársam.
-Szia – integettem neki
-Hát jó, amúgy csak szólni akartam hogy elmegyek, mert Mick hívott hogy találkozzunk.
-Hmm... - szólaltam meg majd Charelsra néztem akinek azonnal leesett mit akarok
-Sziasztok! – ment el Arthur
-Szia! – szóltunk utána szinte egyszerre
-Anya szerintem mi most felmegyünk a szobámba. – húzott maga után Charles
-Oké, ha bármi kell szóljatok

Egyenesen az emeletre húzott, ahogy berángatott egy balra lévő szobába.

-Hát ezt nem hiszem el... Az öcsédnek panaszkodik? – nevettem el magam
-Ezek szerint... Lehet jobb lett volna ha hozzám megyünk, mert szerintem ezt kellemesebb lett volna elkerülni – nevetett kínosan

Erre nem mondtam semmit. Igazából őt is megértem, csak be akart mutatni a családjának. És senki nem tudta hogy ez fog történni. Arthur meg szerintem nem tudta hogy ismerem.
Közben Charles bekapcsolt egy filmet  de be kell valljam nem nagyon figyeltem.  Végig csak a Mickkel való beszélgetésemre tudtam gondolni. Be kell valljam nem kis időt töltöttünk együtt. Az egész gyerek korunkról van szó. Igazából ha ezt ennyibe hagynám akkor olyan lenne mintha az emlékeim hagynám el.
Minden emlékemen ami megmaradt a gyerekkoromból ott van Mick. Legyen az szülinap, verseny vagy egy ünnep. Nagyon jóban voltunk  és a családunk is.
Mick mindent megosztott velem, és én is vele. Most meg leváltott az Arthurra? Hát ez könnyen ment...

-Na jó Camilla akarsz te egyáltalán filmet nézni? – fordult felém mérgesen Charles
-Igen...de ezen kattog az agyam...
-Gyere el velem futni, az nekem segít.
-Hát nem hiszem hogy ez rajtam segítene... – vontam meg a vállam
-Camilla gyere hidd el jobb lesz!
-Ajj Charles nem akarok menni... – kezdtem el „hisztizni”
-Akkor is jönnöd kell! - nevetett
Erre kicsit meg is sértődtem. Tényleg nincs semmi kedvem futni.
Elindultunk és futottunk egyet. Esküszöm még kicsit jól is esett, végig gondoltam az egészet. De nem jutotta sokra. Aranyos Charlestól hogy segíteni akar, de ez egy futástól nem fog elmúlni.

-Na jobb? – állt meg
-Hát...
-Figyelj, erre már csak azt tudom mondani hogy ne törődj vele. Aki egy ilyen fantasztikus lányt csak így eldob – ezek után megcsókolt
-Öhhmm oké... – nevettem kínosan
-Sajnálom, tudom nem ez a legmegfelelőbb pillanat...
-Semmi gond..

Elkezdtünk sétálni és órákig sétáltunk. Sokat megéltem neki a gyerekkoromról meg hasonló dolgokról. Utána pedig ő is mesélt.
Hajnalig sétálgattunk végül pedig haza kísért.