A couple of Legends

18.

Egy nővér már ment is ki a szobából hogy intézkedjen. Addig az orvos közelebb lépett hozzám majd leült egy székre és mélyen a szemembe nézett, majd elkezdett vizsgálni.
Vizsgálat közben én persze végig kérdésekkel bombáztam  amikre igyekezett szinte azonnal válaszolni. Nem meglepő módon mindent tudni akartam.

-És mikor mehetek vissza? Hogy vannak a srácok? Nem üzentek valamit nekem? Esetleg..nem hagytak itt valami meglepit? A szüleim jöttek? – szinte kapkodtam a levegőt
-Hölgyem, egyszerre csak egy kérdésre tudok válaszolni – kacagott az orvos
-Akkor...mikor mehetek vissza versenyezni? – mosolyogtam
-Ami azt illeti.... – várt
-Fontos lenne, VB címért hajtok. – néztem rá
-Hát... Idén már nem ülhet autóba várhatóan...

Itt teljesen lefagytam. Mintha ezer kést döftek volna a szívembe. A szám tátva maradt, egy könnycsepp legördült az arcomon. Úgy értetem mintha egyik pillanatról a másikra minden életkedvem elhagyott volna. Csak feküdtem és bámultam a fehér, üres, unalmas plafont. Az orvos nem szólt többet, én nem kérdeztem ő pedig feleslegesen nem jártatja a szájját. A hülye is látja hogy fejben egészen máshol vagyok. És nem téved, magamban épp egy F1es kocsiban ülök és Monzában száguldozom. Látom Charles, Micket, Binottot és a családom a lelátóról bíztat engem. De sajnos ez a valóságban nem történhet meg, de a gondolataimtól senki nem foszthat meg. Nekem most csak ez maradt. Míg a srácok ugyan ezt csinálják a való életben, addig én itt fekszem az ágyon és bambulok ki a fejemből.
Az elkövetkező napok így teltek. Szerencsére viszonylag hamar haza engedtek, az agyamban nem keletkezett maradandó  károsodás.
A Ferrari magán gépén utaztam. Utána a reptérről Charlessal és Mickkel folytattam az utat egyenesen hazáig.

-Jaj de hiányzott már. – feküdtem le a kanapéra

Charles percekig csak ölelgetett utána pedig Mick is hasonlóan tett.
Ez után mindkét fiú elmesélte az elmúlt hetek történéseit, ezzel pedig sok idő ment el. Később Charles elment egy pohár vízért, addig pedig Mick közelebb ült hozzám  ami meglepett.

-Camilla...ha jobban leszel akkor eljössz velem sétálni? – kérdezte kicsit félénken
-Mick, nem béna vagyok. Most is el tudok veled menni – nevettem
-De szerintem még pihenned kéne picit. Nem akarom hogy megint korházba kerülj.
-Mick...kettőnk közül had tudjam már jobban hogy hogy vagyok...
-Joo nyugi – ült vissza a helyére

Igazából nem értem hogy ezt miért nem merte Charles előtt megkérdezni. Lehet nem akar balhét belőle. Minden esetre akkor ma elmegyek vele sétálni picit, úgy is rég láttam Monacot.
Charles vissza is tért a pohár vízzel. Majd meséltek tovább. Egészen estig hallgattam a történeteiket és ez alatt az idő alatt hamar rájöttem hogy rengeteg dologról lemaradtam.
Mick felállt a kanapéról.

-Camilla eljössz velem sétálni? – tette fel a kérdést, amire már vártam
-Persze!
-Charles...nem baj ha most csak mi ketten mennénk? Nem akarok bunkó lenni, illettve ha jönni akarsz teljesen megértem... – magyarázkodott Mick
-Neem menjetek csak nyugodtan.
-Köszi – ölelte meg Mick Charlest

Én felvettem egy pulcsit, és a cipőm aztán útnak indultunk.

Sziasztok. Sajnálom hogy ennyi idő után hoztam ezt a részt, mostanában kicsit elfoglalt vagyok. Minden esetre remélem tetszett.