A kitagadott

7. fejezet

-Mi van Klaus és közted? -kérdezte mosolyogva.

-Nem tudom. Én nem tagadom, érzek iránta valamit, de arról fogalmam sincs, ő hogyan érez. -mondtam ki őszintén.

-Tuti, hogy bejössz neki. Ismerem, és még sosem láttam ilyen boldognak, mint melletted. -mondta Kol a szemembe nézve, míg én a szavait csendben emésztettem.

Mikor beértünk a temetőbe, Kol pedig nem tudott belépni. Elmondtam egy igézetet, amitől be tudott jönni, majd újra belém karolt, mert nehezen álltam a lábaimom. Végigmentünk az ösvényen, ő pedig megállt a sír előtt.

-Figyelj. Menj be, én itt megvárlak. -mondtam neki.

-Meg leszel? -kérdezte, mire én bólintottam, és letérdeltem a sír elé.

Megsimítottam a nevet, és eleresztettem egy könnycseppet.

-Drága Charlie... Annyira hiányzol. -mondtam ki, majd letisztítottam a sírkövet.

Mikor Kol kiért Davinával az oldalán, felálltam. A fiatal lány csak úgy ragyogott az ősi vámpír oldalán, Kol pedig olyan gyengéden karolta át a lány derekát.

Nagyon aranyosak voltak így együtt, és mindennél boldogabb voltam, hogy Kol megtalálta a szerelmet.

Leporoltam magamat, majd Davinára néztem.

-Mutatni szeretnék valamit. -mondta egy szomorú mosollyal az arcán.

Elengedte a fiú, és az ösvényen amin végig jöttünk, indult el. Kol is kíváncsian lépkedett mögöttem, mikor Davina hirtelen megállt.

A mellette lévő sírra mutatott, amit először nem értettem, de elolvastam a nevet, és az évszámot. Összecsuklott alattam a térdem, és a szám elé raktam a kezemet.

-Az nem lehet. -suttogtam leginkább magamnak.

Elizabeth Roloff. 2011. augusztus 3. -2014. augusztus 3. A születési dátuma stimmelt.

-Testvér, ki keveset élt. -olvasta fel a szöveget Kol.

Kerestem egy éles követ, majd megvágtam magam. A véremet a sírkőre csöpögtettem, és egy újabb felirat jelent meg.

-Nagyobb szörnyetegért meghalni nem gyengeség. -olvasta suttogva a szöveget Davina, de meghallottam.

A sírkőre leborulva kezdtem el zokogni. A sok év szenvedés után azt hittem, az utolsó leszármazottal találkozhatok. Az egyetlen kishúgommal, aki akkor született, mikor 16 éves voltam.

Én voltam a kedvence, imádott velem játszani 2 éves koráig, ugyanis utána elszakították tőlem, miután megtudták mi vagyok. A búcsúnál emlékszem mennyire sírt, én pedig azzal nyugtattam, hogy még látjuk egymást. Mekkorát hazudtam.

Megállás nélkül hullottak a könnyeim. Ordítottam, mert a lelki fájdalmaim olyan hatalmasak voltak, hogy nem bírtam el velük. Odamásztam a sírkőhöz, és azt átölelve folytattam tovább a sírást.

A falak, amiket évek alatt húztam fel magam köré, miután a családom öngyilkos lett, lebomlottak. Nem bírtam már erős maradni, mikor a kishúgomat megölték miattam!

Tényleg egy szörnyeteg vagyok, gondoltam magamban, majd egy sor szipogás múlva próbáltam lenyugodni.Mikor sikerült, benyomtam a 4-es számot, mire a sír tetején megjelent egy levél. Elvettem, és az ujjaimmal fürgén felbontottam.

Kedves Mary!

Én vagyok soron. Mint eddig minden levélben olvashattad, ezt meg kellett tennünk. Engem rákényszerítettek, és a legutolsó lélegzetvételemig küzdöttem. Ellent mondtam a családomnak, mert te vagy a családom! Mint legfiatalabbak, együtt megállíthatatlanok voltunk, de a koven még is elüldözött téged mellőlünk. Ha ezt a levelet olvasod, ott ülsz Liza sírja előtt, és azon gondolkozol, mekkora egy szörnyeteg vagy. De nem vagy az! A családunk megromlott, mert te nem voltál tökéletes. Ami nem baj! Én úgy szerettelek, ahogy vagy, imádtam veled játszani, bújócskázni, és kiszökni a városba. Mielőtt a családunk öngyilkos lett, anyánk küldött egy levelet annak a nőnek, aki Lizára vigyázott, hogy ölje meg. Menj a síromhoz, valahol New Orleansban van, találni fogsz ott valamit. Öröm volt veled felnőni drága Kishúgom, ne feledd, hogy örökké szeretni foglak! Te vagy a legvarázslatosabb teremtés, aki létezhet ezen a földön!

Az a barom bátyád: Oliver

A kézírását nézve újra elkapott a sírás. Óvatosan felálltam és leporoltam magamat. A levelet beletuszkoltam a zsebembe. A szememet megtöröltem, majd Davina felé fordultam, aki könnyezve karolta át Kolt.

-Davina. -szólaltam meg rekedt hangon, amire rá sem ismertem. -Tudod hol van Oliver Roloff sírja? -kérdeztem, a neve hallatán pedig újabb könnycseppek szabadultak el.

Bólintott, majd mentünk tovább az ösvényen. Egyszer balra fordult, majd egy pad előtt megállt. A szemben lévő sírra néztem, amin ott szerepelt a testvérem neve.

-Szerető testvér, makacs gyermek. -olvasta Davina, mire én újból megvágtam a kezemet.

A felirat megint feltűnt, de én végigsimítottam az egész sírkövön. Ekkor megnyomtam az O betűt, mire egy kis lyuk keletkezett. Benyúltam, és egy nyaklánc került a kezembe. Kihúztam, majd megfigyeltem a nagy amulettet.

Szétpattintottam, mire egy kis képet figyeltem meg benne. A képen Oliver és én gyilkoltuk egymást a füvön, mellettünk pedig Liza ült mosolyogva a földön. A másik oldalt még üres volt a hely.

Összecsuktam, és a markomba szorítottam. Ekkor éreztem, hogy benne van a varázsereje. Szomorúan elmosolyodtam, majd Kol kezébe nyomtam a nyakláncot.

-Segítesz felrakni? -kérdeztem, mire ő bólintott.

Elvettem a hajamat, míg becsatolta a nyakláncot, majd maga elé fordított. Erősen megölelt, belőlem pedig újból kitört a zokogás. Életemben nem éreztem magamat ennyire ramatyul.

Lassan simogatta a hátamat és csitítani próbált. Mikor lenyugodtam, Kol belém karolt, majd Davinától elköszönve indultunk haza. Egész úton nem beszéltünk csak az én szipogásom törte meg a csöndet, na meg a város zaja. Mikor a házuk elé értünk, én megtorpantam.

-Figyelj, én most nem tudok oda be menni. -mondtam őszintén. -Haza megyek, de ígérem ma még benézek hozzátok. Kérlek a többieknek ne mondj el semmit. Csak mond azt, hogy a barátom sírja megrongálódott és kiakadtam. -mondtam neki.

-Rendben leszel? -kérdezte, még mielőtt elengedett volna végleg.

-Valamikor igen. -válaszoltam, azzal átsiettem az utca másik felére.