A kitagadott

16. fejezet

A szemem lecsukódott, és magamat láttam. Egy székhez voltam kötözve, miközben az ördögi énem kínzott. Az egész szobában korom sötétség volt, csak én voltam megvilágítva.

De hirtelen váltott a kép, és emlékek jöttek elő. Ezek az ördögi énem emlékei voltak, a gyilkolásoktól kezdve addig, míg meg nem bántom az összes körülöttem lévő embert.

Hirtelen villanás, és új emléket láttam. Freya volt, amint átnyújt egy hatalmas üveg mérget és egy tőrt a nőnek. Az anyámnak.

-Mama! -kiáltottam, de nem hallották meg.

A nő elvette a tárgyakat, majd gyorsan körbenézett, és elment. A következő képen a testvéreim halálát láttam egyesével.

-Oliver! -kiáltottam, mikor megláttam, hogy apám lefogja, anyám pedig letuszkolja a mérget a torkán.

-Oliver! -kiabáltam újból. Az utolsó pillanataiban mintha a szemembe nézett volna, én pedig zokogtam.

-Papa! Mama! -üvöltöttem, de a szüleim is megölték magukat.

Újabb váltás, és egy lakásban voltam. Felismertem, hisz itt élt a húgom egy nővel, távol tőlünk. Nem. Nem, nem, nem!

-Liza! -kezdtem el kiabálni, mikor megláttam a húgomat. A nő ekkor a háta mögül előbukkant, és leszúrta egy tőrrel.

Zokogva omlottam a padlóra, ekkor éles fény, és újból a Mikaelson házban találtam magamat. Freyával szétrepültünk egymástól, a varázslataim elengedtek.

-Mama! -ordítottam még mindig, nem tudtam elhinni azokat, amiket láttam.

-Mit tettél?! -préseltem ki magamból suttogva. -Mit tettél?! -ezt már erősebben mondtam, hozzá akartam érni, hogy fájdalmat okozzak, de elrántotta a kezét.

-Ne érj hozzám! -kiabálta, mire mindannyian odaléptek hozzá.

Undorodva nézett rám, már nem láttam azt a szeretetet, ami napokkal ezelőtt csillogott a szemében. Felsegítették, én pedig egyedül álltam fel.

-Mit láttál Freya? -kérdezte Rebeka.

Könnyes szemekkel néztem a családot, ahogy együtt védelmezik előlem a boszorkányt. Tőlem pedig elvette ezt az érzést. Elkezdtem kántálni, miközben könnyek szántották fel az arcomat.

-Nem tudom nektek elmondani! -kiáltott fel.

Ez volt a tervem, hogy ezt senkivel se tudja megosztani. Még csak leírni se tudja.

-Te gyilkos! -sziszegtem, azzal kirohantam a házból.

Amint kiléptem oldalra fordultam,és neki döntöttem a hátamat a falnak. A telefonomat elővéve tárcsáztam az egyetlen embert, akiben megbízhattam.

-Hello kislány!

-Noah! -sírtam el magamat.

-Jézusom, mi történt? Ne is mondj semmit, 1 óra múlva ott vagyok a bárban! Ne csinálj semmi baromságot! -mondta, azzal lerakta a telefont.

A fejemre húztam a kapucnit, és a sötét városon végig mentem a bárig. Amint beléptem, leültem, és rendeltem egy italt az egyik pultostól. Szerencsére nem Cami volt az, mert most semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a dorgálását hallgassam.

Volt nekem így is elég gondom. Nem zavart senki a magányos italozásomban, arcomra száradt könnyek díszítették a kinézetemet.

Nagyon letört voltam, és nem tudtam, hogy ezek után mit kezdjek magammal.