A kitagadott

9. fejezet

-Szeretnék tósztot mondani! -jelentette ki, és mindenki a kezébe vett valamilyen italt.

-Másfél évvel ezelőtt, egy lányra bukkantunk, aki évek óta menekült, akár csak mi. Befogadtuk, sőt családtagként kezeltük, míg azzá nem vált. Most, hogy Lenát nem fenyegeti veszély, úgy döntött letelepszik. Ezt a döntését elfogadtam, mi pedig holnap útra kelünk. Nem kérem, hogy búcsúzunk el Lenától, mert abban reménykedem, hogy még látjuk egymást. Igyunk Lenára, igyunk rád Kedves! -kiáltotta el magát, mire a többiek éljenezve ittak.

Óvatosan törölgettem a könnyeimet, miután Noah leugrott a pultról, odarohantam hozzá, és megöleltem. Az est további részében táncoltam és ittam.

Olyan hajnali 4 körül már csak én maradtam és Cami, aki meghívott egy utolsó körre. Megtudtam róla, mi történt az ikertestvérével, valamint a nagybátyjával.

Haza küldött mondván, már rég ágyban lenne a helyem. Csak kinevettem, és tőle elköszönve útnak eredtem. Egy idő után észre vettem, hogy követnek.

De nem foglalkoztam vele, mert azt hittem, csak az ital szállt a fejembe. Tévedtem. Hirtelen egy ütést éreztem, amitől elestem. Homályosan láttam a támadómat, de még egy ütéssel a sötétségbe küldött.

Nem tudom mikor ébredhettem fel, de abban biztos voltam, hogy reggel van. A nap fényesen tűzött a szemembe, majd valaki észre vette, hogy nyitogatom a szemeimet.

Egy kést döfött az oldalamba, amitől alig kaptam levegőt. Egyből kihúzta, ami így begyógyult, de nem hagyta abba a kínzásomat. A mellkasomon és a kezeimen mély vágásokat ejtett, amitől kénytelen voltam felnyögni.

A kezeimmel már nyúltam volna az illetőért, de láncok akadályozták meg a cselekedetemet. Próbáltam magamról lerántani, de nem sikerült, és az előttem álló vámpír most a lábamba döfte a kést és ott hagyta. Egy másik pengét húzott elő, mire én erőt vettem magamon.

-Mit akarsz tőlem? -kérdeztem nehezen a sok vérveszteségtől.

-Legyilkoltad az egész családomat pár évvel ezelőtt, én csak bosszút állok pár barátommal. -mondta, és a háta mögé mutatott.

Eddig fel sem tűnt, hogy még 3 vámpír nézte a szenvedésem. Hirtelen a mellkasomba döfött egy pengét, amit elnyelt a testem. Nem bírtam tartani a súlyom, így összebicsaklottak a lábaim, ha a lánc meg nem tart.

A kemény fém a bőrömbe vágott, de nem tudtam ezzel törődni, mert olyan fizikai szenvedést adott a penge, hogy egyből elájultam.

Nem tudom mennyi idő elteltével valaki kihúzta belőlem a pengét, amit köhécselve fogadtam. Kiszabadította a láncokból a kezeimet, mire én a földre estem.

Gúnyosan belém rúgott még párat az elrablóm, majd leguggolt hozzám.

-Milyen érzés szenvedni? -kérdezte ördögi vigyorral az arcán. Felültem, de ő csak egy ketrechez nyomott.

-Ne akard megismerni, milyen igazából szenvedni! -mondta, de ekkor mosolyra húztam a számat.

-Inkább neked kellet volna félned. -mondtam, azzal benyúltam a mellkasába, és kitéptem a szívét.

Az asztalon találtam 2 karót, amit a kezembe kaptam, és sántítva indultam kifele. Az ajtóban sikerült egy vámpírt halálra ítélnem, a másikat csak a konyhában ölhettem meg.

Az utolsó nem volt a házban, így úgy döntöttem, itt hagyom ezt a kínzó kamrát. Az utcára kilépve tudatosult bennem, hogy innen nincs messze a Mikaelson rezidencia.