A kitagadott

17. fejezet

Nem vágytam semmi másra, csak hogy befeküdjek az ágyamba, és sírjak. Pár perccel később már a lakásban voltam, majd a telefonomra rápillantva láttam, hogy jött egy üzenetem Noahtól, amiben az állt, hogy elment.

Legalább egyedül maradtam az önsajnálatomban.

Mióta jártam a szomszédban sírógörcs kerülgetett, és most hogy hazaértem, gátlások nélkül omlottam a padlóra. Reményvesztetten sírtam.

Annyira fájt, hogy átvert Freya, pedig olyan kedves volt velem! Lehet csak azért volt az, mert tudta, hogy tönkre tette az életemet? Nem hiszem.

Nagyot csalódtam. Ehhez pedig kell pár nap, hogy kiheverjem. Sokan úgy gondolták, köztük Noah is, hogy nem szerettem a családomat. Pedig én imádtam őket.

A testvéreim mind idősebbek voltak, így mikor megszülettem, egy csomó figyelmet kaptunk Oliverrel. Nagyon szerettük egymást, sokszor játszottunk az erdőben, bújócskáztunk, rajzoltunk.

A mama mindig nagyon finom ebédet csinált, és ha egy fiúval szívproblémáim voltak, az ő vállán sírtam ki magamat. A papát pedig egyszerűen imádtam. Ő volt az én hősöm, aki az ágyam alatt lévő szörnyet kergette el. Nagyon szerette az összes gyermekét.

A nővéreim segítettek öltözködni, bátorságot, önbizalmat adtak nekem. A bátyáim annyira féltettek a világtól.

Oliverrel sülve-főve együtt voltunk, az évek alatt pedig elválaszthatatlanok lettünk. Minden rosszaságban benne voltunk, mégsem tudtak ránk sosem haragudni.

Öröm volt egy ilyen élettel teli családban felnőni, hiába nem tudtam varázsolni. Mikor elbúcsúztunk mindenki jelen volt, pedig néhányan már nem velünk éltek.

Aztán egy év alatt a kovenem tele beszélte a fejüket, és öngyilkosok lettek. Egy világ omlott össze bennem akkor, és a falakat, amiket idáig építettem, az összes leomlott tegnap.

Nem tudtam már ugyanúgy tekinteni Freyara, hiába szerettem őt akármennyire. Elvette tőlem azokat, akik a mindenemet jelentették.

Azt az érzést, hogy valakik szeretnek. Törődnek velem. Ezek után nem tudok máshogy nézni a családjukra, mert elfog a sírás.

A gondolat, hogy én már sosem védhetem meg őket, sosem ölelhetem meg őket, még csak nem is beszélhetek velük.

Zokogva léptem a szobámba, ahonnan egy ládát megfogva léptem vissza a nappaliba. A ládát az asztalra raktam, én pedig leültem a kanapéra.

Elkezdtem kivenni belőle a leveleket, és újból elolvastam őket. Egy csomó szép emléket, és néhány képet nézegettem. Ennyi maradt a múltamból. Semmi más.

Szépen sorba rendeztem, majd visszaraktam a helyére a ládát. A szobámból már ki sem mentem, inkább befeküdtem az ágyamba. Órákon keresztül csak feküdtem, miközben felidéztem mindent.

A sírás miatt fájt a fejem, inkább kifújtam az orromat. Hajnali 3 volt, a város kezdett lenyugodni. Fülelni kezdtem, és mikor hallottam, hogy a másik házban csend uralkodik, kimentem a szobám erkélyére.

Mázlimra pont Klaus szobája volt szemben. Átugrottam, majd beléptem a nyitott ajtón. Halkan lépkedtem, mikor láttam, hogy Klaus kiterülve aludt az ágyán.

A sok szomorúság ellenére mosolyt csalt az arcomra a látványa. Óvatosan betakartam, mire csak morgott egyet, és a takarót átölelve aludt tovább.

Leültem a padlóra, a hátamat az ágynak támasztotta. A szobát belengte az illata, én pedig biztonságban éreztem magamat, nekem nem is kellett több.