A kitagadott

14. fejezet

-Rendben. Miért ne? -a kezemet a kezébe csúsztattam, majd átkarolta a derekamat.

A másik kezemet a vállára tettem. Gyilkos szemekkel méregettem, ugyanis nem voltunk még mindig jóban. Rálépett a lábamra, amitől csak felszisszentem.

-Vigyázhatnál. Pár száz év alatt nem sikerült megtanulnod tancolni? -kérdeztem tőle gúnyosan.

-Hogy kinyílt a csipája az újszülöttnek. -mondta, és ezúttal én léptem rá a lábára.

Eltorzult az arca, amin csak vigyorogni tudtam. Mit ne mondjak, tényleg nem bírtuk egymást.

-Szóval, miről is akartál velem beszélni? -kérdeztem nyugtalanul.

Nem tetszett ez az egész, hogy velem akart beszélni.

-Menj el a városomból. -mondta határozottan.

Egy másik helyzetben most már biztosan halottan feküdne a földön. Mikor körbenéztem, megláttam Klaus pillantásait, amiben féltés csillant. Nem tudtam megfejteni, hogy melyikünket féltette jobban a másiktól. Belenéztem Marcel szemeibe és elröhögtem magamat.

-Nem megyek el. Ez az otthonom. -mondtam határozottan.

Ha mindent viccként kezelek, fel fog dühödni.

-Ez nem az otthonod. Fenyegetést jelentesz a város lakóira. -folytatta tovább, én pedig a szemeimet forgattam.

Komolyan, ez volt a legjobb indoka? Egyszerűen csak fél tőlem, nem öltem meg a város lakóiból mostanában senkit sem.

-Dehogynem. Ráadásul akármennyire is gyűlöllek, betartottam a szabályaidat. -mondtam gúnyosan. Annyira irányításmániás, hogy az már hihetetlen!

-Ohh tényleg? És az a halott vámpír az utcán? -kérdezte idegesen.

-Azért halt meg, mert meg akart ölni! Ő nem a városodból származik, még régebbről ismertem. -mondtam sértődötten.

Miattuk éreztem magamat veszélyben, mert most hogy letelepedtem, az összes ellenségem rám fog vadászni. Na majd akkor lesz mindenki veszélyben!

-Különben is, megvédtem a "városodat" egy boszorkány koventől, és egy csapat vérengző, pusztító farkastól! Inkább meg kéne köszönnöd. -mondtam felháborodottan, és újból a lábára léptem.

Mérgesen figyelt, majd közelebb húzott magához. Most vettem észre, mennyivel fölém magasodik, a haragtól izzó szemeivel pedig félelmetes hatást keltett. Túl sok mindenen mentem már keresztül, hogy ennyivel meg tudjon megijeszteni.

-Akkor most ide figyelj, mert egyszer mondom el. Pokollá fogom tenni az életedet, elveszek tőled minden fontosat, és mikor már nem maradt semmid, és a halálért fogsz könyörögni, nem fogom neked megadni. -mondta, de csak gúnyosan elmosolyodtam.

Nem ismert még engem semennyire se.

Bolond vámpír!

-Ugyan Marcel! Tőlem már elvettek minden fontosat! Hogy akarsz valamit elvenni, ami már nincs is? És még valami. A pokol legfélelmetesebb teremtése vagyok, félek ha oda jutnék, nem engednének be! Milyen szenvedésre gondolsz? Én vagyok maga a szenvedés. Kettőnk közül nem én leszek, aki a halálért fog könyörögni. -mondtam, azzal kivettem a kezemet a szorításából, és elsétáltam a ledöbbent vámpír mellett.

Megéheztem, így az asztalok felé vettem az irányt, ahol mindenféle finomság várt arra, hogy valaki megegye őket. Felvettem egy tányért és tele szedtem.