A kitagadott

21. fejezet

Másnap kialvatlanul ébredtem. Rossz kedvem volt, ugyanis nem akartam arra gondolni, hogy ma van a szülinapom.

De ezt az ember hogy is felejthetné el?

Gyorsan felöltöztem, és az étkezőbe mentem, ahol egyedül fogyasztottam el a reggelimet. Visszamentem a szobámba, ahol olvasni kezdtem.

Egy idő után azt vettem észre, hogy egy mondatot olvasok folyamatosan, még sem tudnám elmondani, miről van szó.

Ledobtam magam mellé a könyvet, majd a gitáromhoz nyúltam. Tegnap este nem vetten észre az aláírást, de most jobban szemügyre tudtam venni.

-"A szemem fényének, a táncos lábú, szar hangú Lenámnak!" -olvastam fel, amit Noah írt, majd hitetlenkedve forgattam meg a szemeimet.

Pár számot eljátszottam rajta, de ezt is gyorsan meguntam, így inkább leültem festeni. Nem sokáig tudtam nyugodtan folytatni az elfoglaltságomat, mert megzavartak.

-Lena! Lena! Leeena!! -hallottam Rebeka kiáltozását.

-Vajon mit akarhat? -kérdeztem inkább magamtól, ugyanis más nem tartózkodott rajtam kívűl a szobámban.

A szobából kilépve a lépcső felé vettem az irányt, mögöttem pedig Klaust véltem felfedezni.

-Rebeka, a kiáltozásodat a temetőig is el lehet hallani! -nevettem fel, de egyből abba hagytam, amint megláttam a Rebeka mellett lévő férfit.

A szívverésem felgyorsult, amint belenéztem a szemeibe. A lépcső tetején megálltam, Klaus pedig mögöttem figyelt. Oliver, a bátyám állt Rebeka mellett, amit egyszerűen nem tudtam elhinni.

Feltörtek belülről régi érzelmek, amiket már régen magam mögött hagytam. Mindent olyan kuszának éreztem magam körül, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy lehet itt a 7 éve halott bátyám.

-Azt állítja, hogy hozzád jött, Lena. -mondta Rebeka.

Oliver mosolyogva figyelt rám, míg én mindig meglepetten álltam a fent. Csak ott állt, és mosolygott. Lassan bólogattam, hogy igaza van, de még nem bírtam megszólalni.

-Már meg sem ismersz, Mary? -kérdezte Oliver, nekem pedig ennyi kellett.

Valami, ami bizonyítja, hogy nem csak hülyítenek. Félreértés ne essék, maga a szituáció elég abszurd, közelebb állt az, hogy elment az eszem, minthogy a bátyám feltámadt. Ráadásul a szülinapomon.

Lerohantam a lépcsőn egyenesen eléjük. Folytak a könnyeim, de ahogy elnéztem ő is elég közel állt már hozzá. Megálltam 2 méterre, hogy tüzetesebben megnézzem.

Neki is olyan sötétszőke haja volt mint nekem, szürke szemekkel. Izmain megtapadt az öltöny amit viselt, és másfél fejjel volt magasabb. Mint pár évvel ezelőtt, mikor utoljára láttam. És azóta mennyit változtam. Szeretni fog így is?

-Tényleg te vagy az? -kérdeztem könnyekkel a szememben.

Oliver szemei is nedvesek voltak, úgy bólogatott nekem. Egymás szemébe nézve egyszerre kezdtük el a 8 lépésből álló kézfogásunkat.

Nevetve fejeztük be, mire kitárta a karjait, amibe nevetve borultam bele. Felnevetett, majd a hátamat kezdte simogatni, mikor meghallotta a zokogásomat. Az állát a fejemre támasztotta, miközben én szorosabban bújtam a mellkasába.

Elváltam tőle, és összeérintettük a homlokunkat, mint régen. Annyira jó érzés volt újra megölelni annyi szenvedés és fájdalom után.

-Hogy lehetséges ez? -kérdeztem, mire felnevetett.

-Te semmit nem változtál. Ugyanúgy az én kis kíváncsi húgocskám maradtál. -mondta ki, amin én is elmosolyodtam.