A kitagadott

15. fejezet

Kimentem az étkezőből, a család tagjai pedig követtek. Végülis, kiszámíthatatlan voltam. A lépcső tetején megláttam Davinát és Camit a vérükben ázni.

Segítségkérően néztek rám, viszont mikor megéreztem a vér illatát, megváltozott a tekintetem. Egy pillanat alatt már előttük álltam, mire a fogaim is előjöttek a helyükről. Az előttem állók szemében félelem csillant, amin felkacagtam.

-Ígérem nem fog fájni. -mondtam ördögien, és a végzetes harapásra készültem.

Ekkor valami meglökött, így nekicsapódtam a falnak, onnan pedig ráestem egy asztalra, ami a súlyom alatt összetört. Egyből felpattantam, és Klaust pillantottam meg a helyemen, ahol az előbb álltam.

-Te büdös rohadék! -ordítottam, de mikor megindultam Elijah fogott vissza.

-Önkontroll. Fékezd magad, kislány. -mondta nyugodtan.

Ki akartam törni a nyakát, de már a földön találtam magamat. A kezeim a fejem fölött voltak összefogva, a derekamon ült, míg a másik kezével az asztal lábát szorította a nyakamhoz. A szemei neki is felvillantak.

-Tudod ezt egy kicsit kevesebb ruha nélkül képzeltem el. -kuncogtam fel, mire megforgatta a szemeit.

-Menjetek el, lássátok el őket! Én addig elviszem innen Lenat! -jelentette ki, aztán felállított.

Szorosan tartott, még ha akartam volna, sem tudtam szabadulni. Klaus ijesztő tekintettel méregetett, de Camit a kezébe kapva már nem törődött velem. Időközben Kol is észbe kapott, és ő is követte Klaust a barátnőjét felkapva.

-Kol, hátat fordítasz a barátodnak?! Aki megmentett?! Hahh! -horkantottam fel. -Igen! Menekülj te fattyú, úgy ahogy ezt eddig is tetted! Gyűlöllek! -kiabáltam utána, miközben Elijah kezeiben rángatóztam.

Elkaptam a pillantását, és senkinek sem kívánom, mert ha szemmel lehetne ölni, halott lennék.

-MENJ! -kiáltotta Elijah.

A két férfi gyorsan felsiettek a lépcsőn, és a testvéreik egyből szobákba terelték őket. Pillanatokkal később már nem is ott álltunk, hanem egy fekete kocsi előtt.

-Szállj be. -utasította, miközben elengedett.

Vigyorogva tettem meg amit mondott. Na akkor kocsikázzunk. Ő is beült a vezető ülésre, majd beindította a járművet. Az autóval halkan indultunk el, majd percekkel később már át is léptük a városhatárt.

A fák csak elsuhantak mellettünk, amiket úgy tanulmányoztam, mintha érdekelne. Kezdtem lenyugodni és észhez térni, most tudatosult bennem miket tettem és mondtam. A fejemet a fejtámasznak vetettem, és az autó plafonját kezdtem nézni.

-Istenem. -nyögtem fel, és lehunytam a szemeimet.

Elijah felém pillantott, és mikor már sokadjára nézett rám, én is ránéztem.

-Kérdezz csak bátran. Még van 20 percünk. -mondtam az órámra pillantva.

-Mitől lettél ilyen kontrollálhatatlan? -kérdezte. Sóhajtottam.

-Mióta átváltoztam, kevés az éhség iránt való kontrollom, de ezt te tudod. Néha vannak ilyen napjaim, mikor előbújik belőlem a gyilkos. Ölni szoktam, és olyan dolgokat mondok, amiket sosem mondanék. Ellököm magamtól az embereket, ezért is vagyok ennyire magányos. -mondtam.

-Miért vagy most más?

-Pár percre sikerül átvennem a helyemet a fejemben, de ilyenkor általában csak fél órám van. Ezért is fontos, hogy most máshol kell töltenünk az éjszakát. És ne vegyél semmit sem magadra. -mondtam.