꧁Az Utolsó Szó꧂ [H.S / Z.M] [3. ÉVAD BEFEJEZETT]

10. Fejezet.

*Lauren szemszöge.*

Hirtelen magamhoz tértem, és rémültem véltem felfedezni, hogy egy sötét intenzív osztályon vagyok. Próbáltam felülni, azonban egy nagyon erős fájdalom nyilalt a hasamba. -Mégis mi történt?- Nyögtem majd szépen apránként bevillantak az emlékek. -Clark!- Elhatalmasodott felettem a harag, a gyűlölet, és meg növekedett bennem az adrenalin. Pulzusom az egekben volt, mert a mellettem lévő gép, csak úgy rohamtempóban pittyegett. -Üres volt a fegyverem!- Sziszegtem némán, és elöntötte agyamat a vér. Ilyen haragos tán még soha sem voltam. Kitéptem magamból minden csövet, és felálltam az ágyról fájdalmaim közepette. 
Elhagytam a szobát, és sétálni kezdtem a sötét kórházban. -Ruhát kell találnom!- Néztem vissza a folyosón. 

*Elina szemszöge.*

-Édes istenem!- Nyögtem csukott szemmel, a földön fekve. Oda nyúltam a fejemhez, ami egy kicsit vérzett. Rögvest Harry ágyára kaptam a tekintetem. -Basszus! Elkéstem!- Idegesen vettem tudomásul, hogy elvitték őt. Feltápászkodtam a kórházi padlóról, ami mellékesen megjegyezve elég hideg volt. 
Nagyon szédültem, így megkapaszkodtam a kórterem ajtófélfájába. Kinéztem rajta, közben próbáltam jobban lenni. A szemem lassan fókuszált, azonban a távolban megpillantottam az elmosódott húgom kör alakját. -Lauren!- Kiabáltam, ő pedig hátra nézett. Integettem hogy észrevegyen. 

*Lauren szemszöge.*

Meglepetésként ért, hogy valaki az igazi nevemen szólított. Habozás nélkül az ügy végére akartam járni, de elég lassan bírtam menni, mert hasamon a varrat eszemet vesztve fájt. 
Lassan de végül oda értem a kórteremhez, ahonnan előlépett egy doktornő, a falat fogva. 

-Jól van?- Már rohantam is volna segítségére, de egy belső érzés egészen mélyről, megakadályozott ebben. -Honnan tudja a nevemet?- Vontam kérdőre. 

-Lauren!- Egyik kezével a falat támasztotta, a másikkal pedig megfogta a vállamat. -Én..- Elcsuklott hangja. Szemmel láthatóan nincs valami jól. -Az igazi nevem Elina Morris!- Ennyit bírt kinyögni, végül a karjaim közé esett eszméletlenül.

-Morris?- Suttogtam meglepetten. 

*Stefan szemszöge.*

-Eltűntek a szemem elől!- Kiabáltam a telefonba, közben próbáltam a kétségbeesettségemet elnyomni. 

-Azonnal jöjjön a házamba Stefan! Összehívok akiket csak tudok!- 

-Igen is Uram!- Kinyomtam a telefont, és az anyós ülésre dobtam azt. -Susan!- Összeszorult szívvel mondtam ki nevét. -Tarts ki szerelmem! Meg fogunk menteni!- 

*Susan szemszöge.* 

-Engedjenek el!- Üvöltöttem a kocsi hátsó üléséről megkötözve, a három fickónak. 

-Nem tehetjük kisasszony!- Felelte, az anyósülésben ülő. 

-Még is kik maguk? Clark emberei?- Lihegtem idegesen. 

-Nem!- Felelte a mellettem ülő. -Mi a maga anyja emberei vagyunk!- 

-Hogy mi van?- Elsápadtam. -De hát anyám három éve halott! Ott voltam a temetésén!-

-Az igazi anyja emberei vagyunk!- Helyesbített a mellettem lévő férfi. 

-De, de..- Nem jutottam szóhoz. 

-Majd mindent meg tud tőle, amint Virginiába értünk!- Szólt közbe, az előttem ülő. 
Mégis mi a fene folyik itt? Én már semmit sem értek! 

*Zayn szemszöge.* 

Elfeküdtem a hálószobai ágyon, mondhatni már majdnem elaludtam, amikor hirtelen csörögni kezdett a telefonom. -Mikor ér véget a mai nap? Mert már kezd elegem lenni!- Oda nyúltam az éjjeliszekrényre, és magamhoz vettem a készüléket. -Jack? Mégis mit akar ilyenkor?- Felvontam szemöldökömet. -Igen?- Dőltem vissza a párnára.