꧁Az Utolsó Szó꧂ [H.S / Z.M] [3. ÉVAD BEFEJEZETT]

14. Fejezet.

Nem tudtak visszatartani még az orvosok sem! Infúzióstúl, nehéz léptekkel, de betértem Stefan intenzív osztályára. A látottaktól elszörnyülködtem! Lélegeztető cső volt a légcsövébe vezetve, és szinte minden máshonnan is csövek lógtak ki belőle. 
Közelebb sétáltam hozzá, de szemeimből nem folytak könnyek. 

-Mi a bajom van?- Kezdett felhúzni, hogy lassan már képtelen voltam érezni. Sajnáltam őt, de nem tudtam sírni miatta. 
Megálltam az ágya mellett, és megfogtam kezét. Eszembe jutott minden közös emlékünk! Ő ott volt mellettem, amikor más nem. -Nem érdemel ilyen szörnyű halált!- Meredtem élettelen arcára, ekkor valaki megsimogatta a hátamat. Oldalra pillantottam, és Elina-val találkozott tekintetem. Visszanéztem Stefan-ra, végezetül sóhajtottam. 

*Zayn szemszöge.* 

-Pár milliméterrel a szíve mellett találta el a golyó. Egyenlőre csak a gépek tartják életben!- Közölte Jack. 

-Ez szörnyű!- Nyeltem le feltörekvő érzéseimet. Végigszaladt fejemben az emlék, ahogy összeesett. -És most mi lesz?- 

-Reméljük a legjobbakat!- Vett egy mély levegőt Jack, és felállt az ágyam melletti kis székről, ekkor besétált Jeff is. 

-Cső!- Sietősen jött felém, és ököl pancsiztunk. -Már azt hittem, hogy elmurdeltél!-

-Nincs olyan szerencséd!- Gyengén elmosolyodtam. 

-Zayn!- Szólított nevemen Jack, én pedig fel néztem arcára. -Mi elindulunk Virginiába Jeffrey-el és Elina-val. A ti cuccaitokat összepakolta már két ügynökünk, ha majd jobban lesztek, gyertek utánunk! Telefonon elküldöm a koordinátákat. 

-Bízom benne, hogy hárman megyünk!- 

-Én is!- Vállamra tette kezét. 

10:21 óra. 

Elég nehezen de kikászálódtam az ágyból, majd megragadva az infúziómat, elindultam megkeresni Stefan szobáját. Orvosok és nővérek szóltak rám hogy feküdjek vissza, de mit sem törődve velük, én igen is látni akartam őt! Lehet hogy ez lesz az utolsó esélyem! 
Nem is tudom hogy milyen hosszú kajtatás után, végre megpillantottam. Ágya mellett Lauren félig ült, ráhajtva fejét a combjára, közben pedig aludt. 
Sohasem voltam az a mély érzésű ember, de ez a látvány belém hasított. Pláne hogy most már tudom, hogy Susan a húgom. Nem érdemelné meg, ha így kellene elveszítenie a párját. Legalább lenne esélye elbúcsúzni tőle! 
Ekkor megébredt Lauren, és felszisszenve a fájdalomtól, hátra nézett rám. 

Én csak!- Kómásan törölgette szemeit, én pedig odamentem hozzá, hogy felsegítsem a székből. 

-Gyere! Vissza kísérlek a szobádba. Pihenned kell!- Jegyeztem meg miután felállt, azonban kitépte karját a kezemből. 

-Ne érj hozzám.- Motyogta, de rám sem nézett. 

-Lauren! Legalább most ne csináld, amikor Stefan a halál küszöbén áll!- Ingerültebbé váltam. 

-A te hibádból!- Vágta rá, nézett rám gyilkos szemekkel. -Ha meghal, az csak a te lelkeden fog száradni! -Felém fordult. -Hagytad apádat elmenekülni, pedig ott volt a lehetőségem, hogy le lőjem őt. Erre te leállítottál! 

-Ha lelőtted volna, azzal nem kerülted volna el ezt a helyzetet!- Mutattam az eszméletlenül fekvő srácra, ő pedig csak a méregtől fortyogva, ökölbe szorított kezekkel állt előttem. 

-Gyűlöllek!- Sziszegte, majd azzal a lendülettel egy utolsó pillantást vetve Stefan-ra, elhagyta a helyszínt. Azonban a srác szíve, gyorsabban kezdett verni.