Fekete arany (Loki f.f) [BEFEJEZETT]

,,minket"

/Utolsó fejezet/

Vajon tud ezek után tovább élni bárki is?

Vajon ezek után tud valaki életben maradni, van még valami belőle, ami emberi?

A válasz a határozott nem.

De ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen.

Loki ellenszere működött. A gyengélkedőn ébredtem. Kimerülten, tele sebbekkel, műtét nyomokkal, és lila zúzódásokkal. Tudjátok, van az az érzés, amikor hirtelen eszedbe jut minden, hogy mit tettél. És hogy min mentél keresztül. Hogy nem csak egy rossz álom volt, hanem a valóság. Hogy a saját testednek és elmédnek a rabja voltál.

Rab

Sírógörcs tör rád, és nem tudod eldönteni, hogy azért sírsz, mert megkönnyebbültél és végre vége van, vagy, mert pokolian kínoznak az emlékképek, és nem hiszed el hogy mi történt. Ilyen helyzetben nincs szükség szavakra. Felesleges.

Nem túl kellemes arra ébredni, hogy olyan üres vagy belülről, mint még soha... majd hirtelen, mint a villámcsapás mindent érzel, és minden... egyszerre jön vissza.

Az orvosok kedvesen próbáltak nyugtatgatni, lágyan simogatták a vállamat, és azt ismételgettek, hogy minden rendben lesz. Semmi sem lesz rendben... legalábbis addig biztos nem amíg nem tudom, hol van Loki. Annyi mindent akarok neki mondani, és annyi mindent meg akarok vele beszélni. Ezek után, hogy éljek újra úgy mintha mi sem történt volna. Talán ennél önzőbb mondatot sem mondtam soha. Félek, hogy beleőrülök ebbe az egészbe. Csorgó könnyeimet törölgettem az arcomról, de a helyükre ujjak folytak.

Kimásztam az ágyból, és botladozva a kijáratfelé indultam. Soha életemben nem voltam ilyen gyenge. Mintha csak újra járni tanulnék. Az orvosok kiáltása eltompult a fejemben és nem figyeltem a felszólításokra hogy azonnal feküdjek vissza az ágyba.

Kiléptem az ajtón és a leggyorsabb léptekkel elindultam a folyosón. Minden sarkon próbáltak megállítani, a fejem zsongott, ahogy egyre több emlékkép jutott eszembe, a gondolataim olyan hangosak voltak, hogy nem hallottam meg mellette a külvilágot. A könnyek csak kitartóan csurogtak végig az arcomon, potyogva terítették be a pólómat, és a földet. Miután átvágtam egy termen, és végig mentem három folyósón, úgy éreztem, hogy belebolondulok a fejemben lezajló zűrzavarba. Fülemre tapasztottam a kezem hátha úgy nem hallom a hangos mondat foszlányokat, fegyvereket lövöldözéseket, Mr.McGrath parancsait. Halkan felnyögtem, és a folyósón visszhangzott a kiáltásom. Erőtlen voltam, sántikálva indultam meg a folyósó végén lévő szobába és gondolkodás nélkül benyitottam.

Ott volt.

Az ágyon ült és olvasott, de az ajtónyitódásra rögtön letette a könyvet.

-Niara, mi a baj? Mit keresel itt? –állt fel és közelebb lépett hozzám, de én nem foglalkoztam kérdéseivel.

Szorosan magamhoz öleltem, arcomat a vállába fúrtam és úgy kapaszkodtam bele mintha az életem múlna rajta. Végre csönd lett a fejemben, a gondolatok elhalkultak, az emlékek eltűntek és jóleső csönd járt át.  Lokit váratlanul érte az ölelés, de meglepetten viszonozta és szorosan tartott karjaiban. Éreztem füst és mentol szagát, hidegteste biztonságot nyújtó ölelését, és erős karjait. Teste, elgyengült, és térdeim összecsuklottak. Eltűnt a lábam alól a föld, és Loki rögtön karjaiba emelt, nehogy összeesek. A férfi az ágyhoz vitt, és gyengéden letett rá.

-A gyengélkedőn kellett volna maradnod –guggolt le mellém, és óvatosan kisimított egy tincset a homlokomból.

-Hiányoztál –motyogtam, mire halvány mosoly jelent meg az arcán, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.