Waving through a window | ✔

2. Connor

- Ez valami kibaszott vicc, igaz? - csattantam fel, szinte másodpercekkel az után, hogy Evan kiejtette száján a mondatot. - Át akarsz baszni, aztán meg kinevetni a többiekkel, igaz? Fordulj fel! - Ezzel az utolsó mondattal felmutattam középső ujjam az ideges szőke felé, majd kirohantam a teremből, becsapva magam után az ajtót.

El sem tudtam képzelni, hogy miért gondoltam azt, Evan más lesz. Ő is pontosan ugyanolyan volt, mint a többiek, csak azt akarta elérni, hogy kiabáljak, és mindenki azt gondolja rólam, hogy idegbeteg vagyok. Hiszen milyen vicces is, hogy Connor Murphy egy drogos, akinek nincsenek barátai, akivel senki sem foglalkozik! Milyen vicces, hogy Connor Murphy egy lúzer.

- Baszd meg! - rúgtam bele idegesen az egyik kukába, majd nem törődve az egyik tanár felháborodott kiáltásával, bevetettem magam a legközelebbi mosdóba.

Feszülten a hajamba túrtam, és szinte összeestem a fal mellett. Máris éreztem a bűntudatot, amit minden kiakadásom után. Ilyenkor olyan volt, mintha kétfelé szakadtam volna: az egyik részem dühös volt és csalódott, és kételkedett abban, amit Evan mondott, azonban a másik felem azt hajtogatta, hogy a szőke fiú igazat mondott, és tényleg a barátom akart lenni.

Az ilyen pillanatokban egyszerűen utáltam magamat. Elegem volt abból, hogy senkim sincs, akihez fordulhatnék, hogy mindenki csak kinevet, és azt gondolja, hogy valamilyen idegbeteg drogos vagyok, aki semmire sem jó. A legszomorúbb az egészben, hogy kezdtem elhinni, hogy mindez teljesen igaz, és hogy minden sokkal jobb lenne, ha nem is léteznék.

Lepillantottam csuklóimra, amelyek egyre jobban viszkettek, és szinte vonzották a figyelmemet. Igaz, a hosszú ujjú pulóver és a rengeteg sebtapasz miatt nem látszott, de az alkarom tele volt hegekkel. Voltak ezüstös, régen begyógyult nyomok, azonban frissek is akadtak, amelyek még vörösek voltak, vagy éppen enyhén véreztek is. Akárhogy is igyekeztem leállni saját magam vagdosásával, sosem sikerült. Egyszerűen képtelen voltak kontrollálni magamat, amikor úgy éreztem, meg kell büntetnem magamat. Általában ez akkor volt, amikor összevesztem Zoéval, vagy meggondolatlan dolgokat vágtam a fejéhez, valamint... most.

Fogalmam sem volt róla, miért zaklatott fel ennyire az Evannel való beszélgetés. Nem tudtam, hogy miért adtam annyit a véleményére, hogy miért érdekelt egyáltalán, amit mondott. Rengeteg évfolyamtársammal kiabáltam már, rengeteggel vesztem össze, miután átvágtak és gúnyoltak, se sosem éreztem utána késztetést arra, hogy bántsam magamat. Sosem zárkóztam be utána a mosdóba sötét gondolatokkal, mindössze betörtem egy-két szekrényt, vagy felrúgtam a szemetest, azonban...

Evan Hansen más volt. Nem tudom, miért, nem tudom, hogyan, de határozottan éreztem, hogy a szőke fiú más volt, mind a többiek. Kedvesebbnek tűnt, megértőbbnek - még a nyilvánvaló idegessége ellenére is -, mint a legtöbb seggfej. Furcsa érzésem volt vele kapcsolatban, és szinte csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha komolyan gondolta? Mi van, ha igazából a barátom akart lenni, én pedig elrohantam előle, az egyetlen ember elől, aki segíteni próbált nekem?

***

Fáradtan zuhantam le az ágyamra, nem foglalkozva Cynthia hangjával, ahogy vacsorázni hív. A szokásosnál is kevesebb kedvem volt a családommal bájologni és hallgatni Larry megjegyzéseit, miszerint be vagyok állva, meg hogy vágassam le a hajamat, mivel úgy nézek ki, mint egy lány. Egyszerűen csak csendre és magányra volt szükségem. Nyugalomra.

Azonban a nyugalom az én esetemben más fogalom, mint a többi embernél. Az ADHD gyógyszerem ellenére is nehezemre esett mozdulatlanul feküdni, valahol mindig doboltam, vagy az ágyam szélén, vagy a saját combomon. Általában azonban nem bántam ezt a fajta nyugtalanságot, mert ilyenkor legalább nem a csuklómmal és a vagdosás vágyával foglalkoztam, hanem valami más vezérelte a gondolataimat.