Connor Murphy készen állt arra, hogy véget vessen... mindennek. A tizenhét éves fiú megelégelte, hogy mindenki utálja, még a családja is. Megelégelte, hogy nem képes uralkodni saját magán, hogy mindig, mindent elront. A sokadik alkalommal tervezte b...
A novella a Waving through a window cselekménye előtt játszódik. A történetben szereplő dalszöveg a fenti zene szövege, saját fordításban.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A kórház folyosóján, a kényelmetlen székeken ülve sokadik alkalommal gondoltam arra, hogy mindig is a bátyám árnyékában éltem. Soha nem voltam Zoe Murphy, a tehetséges gitáros, aki az iskolai együttesben játszott. Nem. Én Zoe voltam, Connor húga. Annak a fiúnak a testvére, aki füvezett, verekedett, és egyáltalán nem érdekelte senki véleménye. Legalábbis, a többiek ezt látták az iskolában.
Igazából annak a Connornak a húga voltam, aki teljesen össze volt törve. A bátyám az a fiú volt, akit egyre lehetetlenebbnek tűnt kezelni, aki minden egyes dolgon kiakadt, senkit sem kímélve. Az a fiú volt, aki valóban drogozott, de emellett vagdosta magát, lázadt, és – szerintem legalábbis – depresszióval küzdött.
Most pedig, a kórház folyosóján ülve, úgy éreztem, át kell értékelnem az eddigi nézeteimet.
Miért kéne részt vennem ebben a színlelésben?
Emlékezni, egy használt bánaton át?
Olyan nagyszerű fiú, és csodálatos barát
Oh, a könnyek ne folyjanak
Sosem felejtem el az első alkalmat, amikor Connor kiakadt rám. Még évekkel ezelőtt volt, talán tizenkettő lehettem csak, ő pedig tizenhárom van tizennégy. Ez volt az első olyan, amikor ordítani kezdett velem – úgy, hogy nem is tettem semmit.
Jó, lehet, hogy mégis csináltam valamit, de esküszöm, nem direkt volt. Abban az időben Connor kezdte megszeretni a festést – miután az iskolában majdnem megbukott belőle, hanyagság miatt. Tisztán emlékszem, éppen apával beszélgettem, és nem figyeltem oda, szóval véletlenül fellöktem a vizes poharat, ami a bátyám előtt fekvő papírra borult, ezzel eláztatva a gyönyörű éjszakai képet, amin dolgozott.
– Baszd meg, Zoe! – csattant fel bátyám, azonnal felpattanva. Kikerekedett szemekkel néztem rá, mert nagyon megrémültem. Már akkoriban is rengeteget vitázott a szüleinkkel, de rám sosem emelte a hangját.
– Én... véletlen volt – ellenkeztem, és az akkori tizenkét éves énem nem is igazán értette, mi a probléma. Mármint, egy festmény volt, nem pedig valami világméretű kincs.
– Utállak! – ordított rám Connor, és ez volt az a pillanat, amikor összetörtem.
Felrohantam a szobámba, és nem is jöttem ki onnan egész nap – még vacsorára sem. Emlékszem, anya hozott nekem enni, én pedig megkérdeztem, hogy Connor komolyan gondolta-e azt, amit mondott.
– Dehogy mondta komolyan – nyugtatott meg anya, az arcomat simogatva. – A bátyádnak elég nehéz mostanában, de biztos vagyok benne, hogy nagyon szeret.
