Waving through a window | ✔

23. Evan

Mindig azt gondoltam, hogy az életem nehéz. Volt is okom ezt feltételezni, de aztán rájöttem, hogy még sosem kellett Connorral lennem, amikor a fiú beteg volt. A nap végére úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak. Jó, alapvetően nem volt gond a fiúval, viszont rémesen nyűgös és kedvtelen volt, nem beszélgetett velem, csak feküdt és nézte a tévét. Teljesen tehetetlennek éreztem magamat, mindössze annyit tudtam tenni, hogy gyógyszerekkel tömtem szerencsétlent, reménykedve abban, hogy jobban lesz.

Legnagyobb örömömre nagyjából három nap alatt túljutottunk a dolgok nehezén, szóval annyira nem volt rossz a helyzet. Mégis, valahogy úgy éreztem, hogy valami nincs rendben, pedig... pedig tényleg semmi baj nem volt kettőnk között. Úgy értem, szinte mindent őszintén megosztottunk egymással, beszélgettünk, néha elcsattant egy kósza csók, de ennél több nem történt. Más talán azt mondta volna, hogy ez probléma, de igazából engem egyáltalán nem zavart a dolog. Egyszerűen csak nem voltunk olyanok, mint a többiek.

Hála az égnek karácsonyra már tényleg minden rendben volt a fiúval, és habár nem töltöttük együtt azt az ünnepet, úgy terveztük, hogy szilveszterkor a Murphy-házban szenvedünk majd, ráadásul nem csak Connor és Zoe társaságában. A testvérpár szülei szerencsére elutaztak megünnepelni az újévet, viszont Zoe egyik barátnője, Alana úgy döntött, csatlakozik hozzánk. Ettől igazából egy kicsit féltem, mert szerintem sosem beszéltem még a lánnyal két mondatnál többet, de valamilyen szinten reménykedtem abban, hogy így majd szerezhetek egy új barátot is.

December harmincegyedikén délután Connor jött értem. Amikor megérkezett, már kint álltam a házunk előtt, nem foglalkozva a dermesztő hideggel. Napok óta nem találkoztunk, és nagyon hiányzott már a fiú, de most, hogy megláttam halvány mosolyát, úgy tűnt, hogy végre minden helyreállt.

– Régóta vársz rám? – kérdezte a fiú abban a pillanatban, ahogy beültem mellé az autóba, és gyorsan becsatoltam a biztonsági övemet; lélekben már felkészültem a rémisztő és indulatokkal teli utazásra.

– Nem annyira – ráztam meg a fejem, aztán észbe kaptam, és egy gyors csókot nyomtam Connor puha ajkaira, ezzel pedig elértem, hogy barátom még szélesebben elmosolyodjon.

– Idegesnek látszol. – Connor halkan beszélt, láttam rajta, hogy ezúttal tényleg igyekezett az útra fordítani minden figyelmét, de nem ment neki olyan egyszerűen, mint tervezte. Szegény az utóbbi időben tényleg próbált nyugodtan vezetni, és de nem igazán volt tehetsége hozzá. A probléma az volt, hogy túlságosan kapkodott, és egyszerre legalább öt felé figyelt, ezzel nem egyszer baleset közeli állapotba kényszerítve minket. – Ugye, nem azért, ahogy vezetek?

– Nem – válaszoltam, talán egy kicsit túl gyorsan. Igazából nem hazudtam annyira, mert a fiú vezetési stílusa mellett nagyon zavart az is, hogy hamarosan találkoznom kell Alanával. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor Zoéval sem voltam olyan kapcsolatban, hogy úgy el tudjam engedni magam mellette, mint a bátyja mellett.

– Alana rendes lány. – Szerencsére Connor olvasott a gondolataimban, így nagyjából elvágta az idegeskedésemet. – Úgy értem, ha velem el tud tölteni egy teljes napot, akkor veled se lesz semmi baja – tette hozzá a fiú, miközben hanyagul kitette az indexet, és bekanyarodott balra.

Erre már bölcsen nem válaszoltam, inkább elfordítottam a fejemet, és a fákat kezdtem el bámulni. Annyira utáltam a telet! A természet haldoklott, a fák levelei lehullottak, és így ágaik csupaszon meredeztek az ég felé. Elég lehangoló látvány volt, főleg nekem, aki szerette a parkokat, szeretett a zöld fák között járkálni.

Persze, mélyen legbelül tudtam, hogy nem ez a bajom a téllel. A legnagyobb problémám az volt, hogy rossz emlékek kötöttek ehhez az évszakhoz; pontosabban egy rossz emlék. Apa februárban hagyott itt minket, majdnem tizenegy éve. Mégis, úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. A szüleim veszekedtek, aztán másnap apa összepakolta a cuccait, hívatott egy teherautót, és gyakorlatilag kisétált az életünkből – azóta se jött vissza, azóta se találkoztam vele. Néhány kósza e-mail és telefonhívás volt a legnagyobb kapcsolat közöttünk.