18. Connor

693 89 151
                                    

   Amikor reggel felébredten, egy pár pillanatig azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán egy idő után rájöttem, hogy Zoe szobájában fekszem, mellettem pedig húgom alszik összekuporodva. Fejemben megjelentek a tegnap esti emlékek: a beszélgetésünk a tetőn, a lány, ahogy elaludt, fejét vállamra hajtva, majd a pillanat, amikor megkért, hogy aludjak vele. Minden olyan... békés volt.

Ellentétben a reggellel. Amint felültem, eszembe jutott az angol előadásom, és újra elkezdtem idegeskedni. Oké, ez enyhe kifejezés. Konkrétan pánikrohamom volt, méghozzá reggel hat órakor. Csodálatos – gondoltam magamban, miközben mellkasomhoz húztam a lábaimat, és leültem a padlóra. Igyekeztem minél kisebbre összehúzni magamat, normalizálni a légzésemet, de nem igazán jártam sikerrel.

– Jól vagy? – Zoe hangját csak tompán hallottam, szavait elnyomta saját heves, szaggatott légzésem.

Megráztam a fejem, miközben igyekeztem kizárni a környezetemet, hogy a gondolataimra tudjak koncentrálni. Jobb ötlet hiányában számolni kezdtem, miközben próbáltam egyenletesen lélegezni. Mondanom sem kell, ezzel csak azt értem el, hogy a levegőhiány miatt köhögni kezdtem, amivel csak még jobban megijesztettem a testvéremet.

– Úristen, Connor. Mit csináljak? Tudok valahogy segíteni? Baszki, válaszolj már! – még ilyen állapotban is meg tudtam mondani, hogy a lány hozzám hasonlóan pánikhelyzetben volt, habár ő még kapott levegőt. Szerencsés.

– Csak... ölelj át – nyögtem ki összeszorított fogaim között. Furcsa, mert amíg Evan azt mondta, ilyenkor távolságra van szüksége, engem mindig megnyugtatott a fizikai kapcsolat. Sokkal gyorsabban megnyugodtam, ha valaki átölelt, simogatta a hátamat, vagy csak egyszerűen hozzámért.

– Hogy mi? – kerekedtek el Zoe szemei, de aztán hevesen megrázta fejét, vékony, puha karjait pedig körém fonta.

Szőke haja csiklandozta a nyakamat, és  éreztem egyenletes légzését. Így már sokkal könnyebb volt megnyugodnom, aztán, amikor apró körökben masszírozni kezdte a hátamat, azt éreztem, hogy végre kapok levegőt. Kellemes változatosság volt a korábbiakhoz képest.

– Ez meg mi a fene volt? – Felpillantottam Zoe hangjára, és ahogy megláttam zavart arckifejezését, rájöttem, hogy még sosem volt tanúja egy pánikrohamomnak sem. Sőt, szerintem még életében nem látott ehhez hasonlót.

– Pánikroham – magyaráztam, aztán ismét a körmeimet kezdtem piszkálni, így lekaparva a frissen ráfestett, koromfekete lakkot.

– Sokszor... sokszor van ilyened? – érdeklődött a húgom, és úgy tűnt, komolyan is kérdezi, nem pedig csak azért, mert muszáj.

– Többször, mint kellene – nevettem fel erőtlenül, pólóm aljával pedig letöröltem homlokomról az izzadtságot. – Le kéne zuhanyoznom – tettem hozzá halkan, ahogy rájöttem, hogy gyakorlatilag mindenem tiszta víz.

Zoe csak bólintott, a korábbi események miatt még mindig megrendülten. Halványan rámosolyogtam, mielőtt felálltam volna. Még az ajtóig sem értem el, amikor gyengéd hangja megállított. Szinte rögtön visszafordultam, és kérdőn néztem a lányra, aki viszont kerülte a tekintetemet.

– Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte félénken. Szavait meghallva az ajkamba haraptam. Akartam? Tizenhét évesen tényleg úgy kellett zuhanyoznom, hogy a húgom mellettem őrködik, mert nem akarja, hogy újra megvágjam a csuklómat? Igen.

– Ha nem bánod – böktem ki végül tétován. Egyszerűen nem hittem a fülemnek, sem a szememnek. Mi változott a múlthéthez képest? Mi változott, hogy a húgom normálisan viselkedik velem?

Waving through a window | ✔Where stories live. Discover now