Waving through a window | ✔

4. Evan

– Evan, Dr. Sherman már vár rád – szólított meg az egyik recepciós, mire félszegen bólintottam, majd elindultam a folyosón, hogy beléphessek az irodába.

Ahogy kinyitottam az ajtót, azonnal megcsapta orromat a jellegzetes illat, amely leginkább festett fára hasonlított. Végül is, minden sötét fából készült, amely élesen elütött a fehér falaktól. Terapeutám a hatalmas íróasztala mögött ült, és fürkésző tekintettel nézett rám. Bizonyára észrevette, hogy a szokásosnál kevésbé vagyok ideges, de nem szólt semmit, csupán kedvesen az egyik szék felé intett fejével.

– Írtál levelet? – kérdezte halkan, szokásához híven mosolyogva, mire a táskámba túrtam, és előszedtem a tegnap megírt szöveget. – Köszönöm – vette el a férfi, majd olvasni kezdte. Nem szólt semmit, csupán felpillantott, egy pillanatnyi csend után pedig feltett egy kérést, amely mindössze egy szóból állt, de megdobogtatta a szívemet. – Connor?

– I-I-igen – bólogattam szaporán, izzadt kezeimet farmerembe törölve.

– Érdekesnek hangzik. Mesélnél róla? -– érdeklődött Dr. Sherman, én pedig először félénken pislogtam, aztán biztató tekintete láttán remegő hangon, lassan, de elkezdtem beszélni.

– C-Connor, ő... más mint a többiek. Úgy értem... Á, nem tudom! – emeltem fel kezeimet idegesen, aminek hatására kezem megrándult, ahogy belehasított a fájdalom. Talán annyira nem jó ötlet törött kézzel hadonászni.

– Van időnk – biccentett az ajkába harapva a doktor. Ezt szerettem a férfiben a legjobban, hogy soha nem siettetett, mindig azt mondta, hogy van időm, beszéljek, ha készen állok rá.

– Sz-szóval... nem tudom elmagyarázni, d-de, ő... mindig más. Egyszer k-kedves velem, a-a-aztán pedig nagyon... nem kedves – hajamba túrtam a hadarás közben, lábaimmal pedig dobolni kezdtem a padlón. – S-soha nem tud nyug-nyugton ülni, és nagyon sokat pletykálnak róla, d-de én nem hiszem el. Mármint, tudom, hogy füvezik és hogy ez igaz, de biztos vagyok benne, h-hogy rengeteg problémája van.

– Értem – bólintott megfontoltan Dr. Sherman, aztán összeráncolta szemöldökét, majd az órájára pillantott. – Most pedig, mesélj egy kicsit másról is. Jól kijöttök édesanyáddal?

Kicsit meglepődtem a hirtelen témaváltáson, azonban ezekhez már hozzászoktam. A férfi mindig is igyekezett úgy beszélgetni, hogy ne tartsunk szünetet, így általában minden zökkenőmentesen zajlott le. Ezt korábban nem tudta volna megtenni, mert régen nem is szóltam hozzá, de már egyre egyszerűbben és gyorsabban alkalmazkodtam hozzá, így igyekeztem minden kérdésére simán és természetesen válaszolni – habár, ez nem mindig sikerült.

– Köszönöm, Evan – mosolygott rám ismét Dr. Sherman, amikor egy ideje már beszéltem, és szinte minden témán végigzongoráztunk. – Azt hiszem, mára végeztünk, szóval jövő héten találkozunk.

– R-rendben. K-k-köszönöm – dadogtam a dzsekimet felkapva. Elindultam az ajtó felé, a hátam mögött pedig hallottam a pszichológusom hangját, ahogy leszól a recepcióra, hogy jöhet a következő páciens.

Kiléptem a folyosóra, és a környezetemre nem is figyelve sétálni kezdtem. Nem tettem meg sok lépést, mindössze pár métert, amikor hirtelen nekiütköztem valami kemény, lélegző dolgoknak. A koccanás hatására majdnem hátraestem, de egy kar elkapta a jó kezemet, és megtartott, mielőtt fejem találkozhatott volna a padlóval.

– S-sajnálom, é-é-é-é...

– Hansen? – kérdezte az ismeretlen döbbentem, mire abbahagytam a dadogást, majd felpillantottam. Tekintetem találkozott az egyszerre kék és barna szemekkel. Connor Murphy.