Waving through a window | ✔

20. Evan

Decemberben fagyit enni hihetetlenül nagy butaságnak tűnt. Mármint, kint mínusz tíz fok volt, szakadt a hó, ráadásul még köd is volt, de... de mégsem fáztam. Az apró helyiség, ahol az édességet ettük, rendesen be volt fűtve, emellett Connor jobbja összefonódott az én balommal, így még inkább melegséget éreztem. Kellemes érzés volt, olyan, amit még sosem tapasztaltam eddig. Na, jó, talán akkor igen, amikor csókolóztunk.

– Múltkor – kezdtem nagy levegőt véve, mire Connor azonnal rám emelte tekintetét, és érdeklődve hallgatott. – Múltkor, amikor csókolóztunk... szóval, miért mondtad, hogy... miért mondtad, hogy lassítsunk le? – érdeklődtem idegesen. – Mármint, tudom, hogy ott volt Miguel, de...

Connor nem válaszolt rögtön, csupán az ajkába harapott, és a szemeimbe nézett. Olyan volt, minta azon gondolkodott volna, hogy őszinte legyen-e, vagy inkább hazudjon. Így ültünk, hosszú perceknek tűnő másodpercekig, míg végül a másik fiú felsóhajtott.

– Mert féltem, hogy az fog történni, ami Miguellel is – felelte halkan, még mindig a kezemet fogva.

– Connor, t-te is nagyon jól tudod, hogy nem foglak elhagyni emiatt. Így is... szóval, így is gyönyörű vagy, a hegeid pedig cs-csak azt b-bizonyítják, hogy hihetetlenül erős vagy, és... szóval, engem nem zavar – hadartam, arcom pedig hihetetlenül vörös volt, szinte éreztem, hogy ég a bőröm, egyre erőteljesebben, ahogy kiejtettem a szavakat. Úgy voltam vele, hogy most már mindegy, mit mondok, hiszen a fiú látta a levelemet, és nyilvánvaló volt a köztünk lévő vonzalom. Csak azt szerettem volna, hogy Connor is tisztában legyen az érzéseimmel, hogy tőlem is hallja, ne csak egy darab papírról olvassa le.

– Jó, de akkor is... féltem a saját érzéseimtől, oké? – fakadt ki a fiú idegesen, fejét pedig inkább lehajtotta az asztalra, hogy ne kelljen a szemembe néznie. – Féltem, hogy megint egy kibaszott csalódás lesz a vége, az agyam pedig megint bepánikol, és olyat tesz, amit nem akarok. Úgy értem – kezdte, amikor rám pillantott, és meglátta kissé értetlen arckifejezésemet –, hogy nem akarok meghalni. Nem akarok újra...

– Értem – vágtam közben gyorsan, mert láttam, hogy Connornak nehezére esik tovább beszélni, nehezére esik kiejteni a szavakat. Nem hibáztattam érte. – De ugye t-tudod, hogy én m-mindig melletted leszek? – Kérdésemre a sötét hajú fiú bólintott, én pedig biztatóan rámosolyogtam, reménykedve benne, hogy ezzel jobb kedvre deríthetem. Visszamosolygott, amit jó jelnek vettem, de az iránta érzett aggodalmam még mindig nem múlt el.

A fagyizóból nem indultunk rögtön haza, helyette beszálltunk Connor – vagyis Zoe – autójába, és elindultunk kocsikázni a városban. Ennek túlságosan nem örültem, mert a sötét hajú srác nem arról volt híres, hogy biztonságosan vezet, de úgy voltam vele, hogy egyszer kibírom.

Néma csendben utaztunk. Egyikünk sem szólalt meg, csupán a rádiókból szólt halk zene. Ez másnak talán zavaró, esetleg kellemetlen lett volna, de mi élveztük a némaságot. Mindkettőnknek szüksége volt arre, hogy át tudjuk gondolni érzéseinket egymás iránt, és azt, hogy ezek után mihez akarunk kezdeni. Mármint, Connor világossá tette, hogy a mai nap egy randi volt, amit egyáltalán nem bántam, de nekem furcsa volt az egész. Úgy értem, annyi ember közül a világon pont engem akar? Mármint, Connor tökéletes, gyönyörű, én pedig egy rakás szerencsétlenség, egy hatalmas meh vagyok.

– Szinte hallom, ahogy gondolkodsz. – Végül Connor volt az, aki megtörte a csendet. Fél kézzel fogta a kormányt, aminek hatására majdnem nekimentünk egy oszlopnak, a másik kezét pedig a combomra helyezte, amitől még nagyon forróság tört rám. Mikor lett Connor ilyen bátor? És én miért érzek ilyen mérhetetlen örömöt?