Waving through a window | ✔

10. Connor

   Nem mozdultam. Csak ültem a fürdőszoba padlóján, fejemet a térdeim között nyugtatva. Éreztem, hogy a tüdőm összeszorult, és szervezetem csak nagyon nehezen jutott oxigénhez. Azonnal tudatosult bennem, hogy pánikrohamom van, ami miatt még rosszabbul éreztem magam, mert nagyon megrémültem. Az utóbbi időben tök jól éreztem magam, és mióta a gyógyszereket szedtem, még a rohamok is elkerültek – jó hír, ezek szerint mégis értek valamit a bogyók.

– Connor, nyisd ki az ajtót! – Először nem ismertem fel a hangot, amely a túloldalról érkezett, csupán azt tudtam, hogy nem Evan beszélt hozzám. Aztán, egy idő után eszembe jutottak a kórházban töltött napok, és a kedves, női hang, amely mindig nyugalmat adott, még a legrosszabb helyzetekben is. – Connor, drágám, muszáj beengedned. Csak segíteni szeretnék.

Most már teljesen biztos voltam benne, hogy Heidi nővér hangját hallottam. Azonban ahelyett, hogy ez várható módon megnyugtatott volna, csak még jobban felzaklattam magam. Úgy volt, hogy a nő este dolgozik, most pedig mégis itt volt, szinte karnyújtásnyira tőlem.

Remegő lábakkal álltam fel, és kinyitottam a fürdőszoba ajtaját. Szinte nem is voltam tudatában annak, mit csinálok, és később megint csak azt vettem észre, hogy a fal mellett ülök, összekuporodva, felhúzott lábakkal.

 – Connor, megérinthetlek? – újra Heidi nővér hangja volt az, szóval reszketve bólintottam, reménykedve benne, hogy hamarosan elmúlik a mellkasomat szorító, kellemetlen érzés.

Hamarosan pedig megéreztem magam körül a kezeket, amelyek a kórházban töltött napok, hetek alatt a nyugalmat, és a békét jelentették. És ez most sem volt máshogy. Ahogy a nő karjai átöleltek, azonnal elkezdtem megnyugodni. A légzésem valamilyen szinten normalizálódott, azonban a szememből még mindig folytak a könnyek. Hamarosan azon kaptam magam, hogy zokogok, és az egész testem remeg miatta. És a legszörnyűbb dolog az volt, hogy nem tudtam, mi a bajom. Először arra gondoltam, hogy a szavaim miatt akadtam ki, amelyeket Evan felé intéztem, de hamarosan rájöttem, hogy ez nem olyan biztos. Azt hiszem, mindössze az elmúlt napok feszültsége bukott ki rajtam – túl gyanús volt a nagy csend és nyugalom a mentális problémáim körül.

– Mi történt? – kérdezte halkan Heidi, amikor végre képes voltam rá figyelni. Szemem sarkából láttam Evant, aki még mindig az ajtóban állt. Arca iszonyatosan sápadtnak tűnt, de szerintem én sem nézhettem ki sokkal jobban.

– Nem tudom – suttogtam, megrázva a fejemet. Még mindig nem engedtem el a nőt, a legjobb barátom édesanyját. Igazából elég csúnya és szomorú, de sokkal jobban éreztem magam az ő nyugtató ölelésében, mint korábban Cynthia karjai között.

– Jól van, nem lesz semmi baj – simította meg Heidi nővér a hajamat, és még erősebben magához szorított. Közben tompán hallottam, hogy mond valamit Evannek, de nem tudtam kivenni a szavait, csak azt láttam, hogy a szőke fiú eltűnik a szemeim elől.

– Hová megy? – érdeklődtem, kissé még mindig kábán. Nem akartam, hogy Evan elmenjen, és magamra hagyjon, ahogy Miguel is tette. – Nem akarom, hogy elmenjen – motyogtam halkan, de biztos voltam benne, hogy a fiú édesanyja hallotta szavaimat.

– Mindjárt jön, csak hoz neked egy kis teát – próbált nyugtatni a nő, továbbra is az ölelésében tartva. – Nem csináltál semmi butaságot, igaz? – kérdezte, egy pillanatra hátrahajolva, hogy rápillanthasson csuklóimra, szemeiben pedig rémületet láttam, amikor újra rám pillantott.

– Nem – ráztam meg fejem erőtlenül, amelyet egyre nehezebb volt tartanom. Úgy éreztem, mintha valamilyen erő egyre jobban vonzana a sötétség felé, hamarosan pedig már nem is láttam semmit, és nem éreztem semmit, csak békét, és nyugalmat. Halkan még hallottam Heidi nővér hangját, ahogy kiabál valamit, de a szavait már nem értettem.