Waving through a window | ✔

22. Connor

Hamarosan két dolog is kiderült. Az első az volt, hogy – hiába voltunk együtt Evannel – egyáltalán nem úgy viselkedtünk, mint a tipikus, klisés, friss szerelmespárok. Úgy értem, nem csókolóztunk percenként, nem ölelgettük egymást állandóan, a szex pedig meg sem fordult a fejünkben. Mondanám, hogy mindez a szőke srác miatt volt, de akkor hatalmasat hazudnék. Én is legalább akkora szerepet játszottam a dolgok alakulásában, mint a barátom. Miután a Miguellel való kapcsolatomnak elég rossz vége lett, úgy voltam vele, hogy ezúttal nem szeretném elsietni a dolgokat. Hiszen nem voltunk lemaradva, és remélhetőleg még sok időnk lesz egymásra. Semmi okunk nem volt arra, hogy elsiessük a dolgokat.

A másik dologra csak háromnapnyi bezártság után jöttünk rá. Mivel odakint tombolt a hóvihar, iskolaszünetet rendeltek el, és még dr. Sherman sem tartott személyes beszélgetéseket, mindössze telefonos kapcsolatban álltunk egymással. Ráadásul Heidi tegnap este a kórházba ragadt, és nem tudott hazajönni, szóval ketten voltunk Evannel. A fenti eseményeknek hála realizáltunk, hogy egyáltalán nem tudunk megmaradni egymás mellett sok ideig, pláne nem bezárva. Úgy értem, a szőke fiú egyáltalán nem olyan volt, mint én. Ő csak leült, nézte a tévét, vagy éppen valamit írt a laptopján, néha pedig sütött a konyhában.

Rémesen irigyeltem azért, hogy ennyire jól viselte a semmittevést. Én már három óra tévézés után úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, muszáj volt járkálnom, és egy idő után úgy voltam vele, hogy ki kell mennem a szabadba, különben megfulladok. Mindig is tudtam magamról, hogy rémesen bírtam a bezártságot, szóval igazából csodálkoztam is, hogy eddig bírtam a négy fal között.

A „pokol" akkor szabadult el, amikor Evan és én összevesztünk emiatt. Szerintem ez volt az első veszekedésünk egy párként, ami csak még súlyosabbá tette a helyzetet. Persze, utólag visszagondolva nem volt olyan vészes a dolog, szokás szerint mindössze hamarabb járt a szám, mint az agyam.­

– ­­­Te meg hová mész? – érdeklődött Evan, amikor öltözködés közben majdnem fellöktem a fogast, amelyen a kabátok pihentek.

– Ki – feleltem, és a hangom talán egy kicsit bunkóbb volt a kelleténél.

– Te... vagyis... p-pontosan miért is akarsz kimenni? – Evan most már felém fordította teljes figyelmét, barna szemeiben szinte láttam a kérdéseket.

– Azért, baszki, mert úgy érezem, mindjárt megfulladok! – csattantam fel ingerülten, aminek hatására a szőke fiú összerezzent. Szinte azonnal megbántam, amit mondtam neki (és azt, ahogy mondtam), de nem kértem bocsánatot, hanem sarkon fordultam, és kiléptem az apró lakásból, indokolatlanul erősen bevágva magam mögött az ajtót.

Mindössze pár másodperc kellett ahhoz, hogy leérjek a földszintre. Alig léptem ki a fagyos levegőre, máris éreztem, hogy a tüdőm kitágult, és végre kaptam levegőt. Tudtam, hogy nem normális dolog, hogy nem vagyok képes megmaradni odabent, de szerintem ez volt a legkisebb problémán. Úgy értem, nem volt klausztrofóbiám, egyszerűen csak térre volt szükségem.

Idekint viszont minden olyan tökéletes, olyan tágas volt. A havazás már megszűnt, viszont az egész táj fehérbe burkolózott. Olyan volt, mintha a környék egy hatalmas, csillogó takaró alatt feküdt volna. A távolban már feltűnt néhány kotrógép, amelyek elkezdték tisztítani az utakat, de ezeket kivéve minden csendes és nyugodt volt – ezt pedig egyedül kissé zaklatott légzésem törte meg, valamit a kabátom suhogása, ahogy a cigimet kerestem.

Hála az égnek, szinte másodpercek alatt megtaláltam az apró dobozt, így remegő kezekkel meggyújtottam egy szálat. A tüdőmet azonnal betöltötte a káros anyag, de nem foglalkoztam vele, ismét beleszívtam. Ezek után igyekeztem elterelni a gondolataimat, de nem ment. Folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy milyen bunkón viselkedtem Evannel, aki egyáltalán nem érdemelte meg ezt. Ismét rá kellett jönnöm, hogy ilyen vagyok: mindent elrontok, még a pillanatnyi tökéletességet is.