Waving through a window | ✔

3. Evan

– 1919-ben pedig, a háború lezárása után aláírták a Versailles-i békét, ami... – hiába igyekeztem odafigyelni a világtörténelem órán, egyszerűen képtelen voltam rá. Gondolataim elkalandoztak a tegnapi napra, amikor lett egy barátom, bármennyire is hülyén hangzik.

Soha az életben nem gondoltam volna, hogy valaha is beszélni fogok Connor Murphyvel. Miután fellökött a folyosón, eldöntöttem, hogy tartom a távolságot, és elkerülöm, amennyire lehetséges. Aztán a laborban, amikor kinyomtattam a levelet, segített a pánikrohamommal, viszont... ezek után megint kiabált velem, majd megint kedves volt. Szinte biztos voltam benne, hogy van valamilyen mentális betegsége, hiszen a hangulata óráról-órára változott.

Aztán ma hiába vártam, hogy találkozzunk, nem jelent meg az iskolában. Nyomát sem láttam, pedig Zoe Murphy kétszer is eljött mellettem a folyosón, valamint egyszerre érkeztünk a lánnyal iskolába. Tisztán emlékszem, hiszen teljesen elvörösödtem, mikor magam elé engedtem a bejáratnál. Lehet, hogy már nem voltam olyan szinten szerelemes belé, mint korábban, de azért gyönyörű és kedves volt, de... egyáltalán nem hasonlított a bátyjára. Mondjuk, ez nem tudom, miért zavart, de már az is zavart, hogy zavart a dolog.

– Tegnap kerestelek, hol voltál? – állt mellém Jared Kleinman, a „családi barátom". Igazából annyi volt a helyzet, hogy anyu és a családja jóban voltak, így nekünk is jóban kellett lennünk. Persze, Jared mindig megjegyezte, hogy egyedül azért áll velem szóba, mert így a szülei fizetik a jogsiját, és nem kell a saját zsebébe nyúlnia.

– Kutyát sétáltattam, mert... szóval, van egy idős néni, és segítek neki, de aztán megáztam hazafelé, mert esett az eső, és teljesen elfelejtettelek hívni, szóval... aztán, találkoztam Co... úgy értem, megáztam, szóval... Megint össze-vissza beszélek, sajnálom – hadartam idegesen, Jared pedig felvont szemöldökkel nézett rám.

– Tudod mit? Felejtsd el, hogy megkérdeztem – legyintett lemondóan, majd sarkon fordult, és otthagyott a tanterem közepén.

Csalódottan néztem az egyetlen ember után, akiben reménykedtem, hogy talán beszél velem. Megint egyedül maradtam, készen álltam az újabb egyedül töltött, unalmas napra, ahol senki sem szól hozzám, és senkit sem érdekel, hogy mi a helyzet velem.

Nagyot sóhajtottam, és elindultam a következő órámra, ami legutóbbi emlékeim szerint irodalom volt. Persze, megint hamar érkeztem, mert a többiek még a barátaikkal beszélgettek, nekem viszont nem voltak. Arra számítottam, hogy teljesen egyedül leszek majd a hatalmas tanteremben, de legnagyobb meglepődésemre már valaki ült a hátsó sarokban, a szokásos helyem mellett.

Az a bizonyos valaki magas volt, még ültében is, sötét, hullámos haja pedig majdnem a vállát súrolta. Fejét a padra hajtotta, félig feküdt, azonban még így is folyamatosan pattogott a lába, mintha nem lenne képes nyugton maradni. Ahogy közelebb léptem hozzá, megcsapott enyhe cigaretta szaga. Teljesen biztos voltam benne, hogy Connor Murphy ült a székem mellett, és amikor a fiú felnézett, én pedig megláttam különleges, kéken csillogó szemeit, és boldogan elmosolyodtam.

– A-azt hittem, nem jössz ma – suttogtam, leülve mellé. Kissé gyomorgörcsöm volt, mivel féltem, hogy elzavar maga mellől, de nem tette, csak fáradt mosolyt villantott rám.

– Nincs tesim. Fel vagyok mentve – magyarázta, szintén halkan, kissé orrhangon. Majdnem elnevettem magam rajta, hiszen mindig nevetek, ha ideges vagyok, de most valamilyen csoda folytán sikerült visszafognom magamat. Ehelyett inkább a nyelvemre haraptam, és gyorsan kiböktem egy kérdést.

– Beteg vagy? – Connor felvonta a szemöldökét, és ennyi elég volt, hogy visszakozni kezdjek. – Sajnálom, én nem úgy értettem... mármint, nem zavarna, csak furcsa a hangod, és...