Waving through a window | ✔

Epilógus - Evan

Nyolc hónappal később

Sosem gondoltam volna, hogy létezik stresszesebb dolog, mint a gimis ballagás. Úgy értem, kiállni az összes diák elé, átvenni az oklevelet, és beszédet mondani – oké, technikailag az utóbbi nem én voltam, hanem Alana, de ez jelenleg nem számított, mert így is úgy éreztem, mintha mindenki engem nézett volna. Úgy értem, én már annak is örültem, hogy nem estem fejre, amikor kimentem a színpadra, és nem ejtettem el a bizonyítványomat.

Mindegy is, amikor elkezdődött az ünnepség, azt gondoltam, hogy ennél rosszabb dolog sosem lesz az életemben, erre most itt álltam Párizs egyik repülőterén, tekintetemmel idegesen kutatva Connor után. Őszintén, nem is tudom, miért mentem bele ebbe az egész utazásos dologba. Oké, persze, tetszett az ötlet, és nagyon lelkes voltam az elején, mert Cynthiának tényleg igaza volt, amikor azt mondta, élvezzük ki az egyetem előtti nyarunkat, de... a terveimben nem szerepelt az, hogy a barátom elhagy az első napon.

Jó, kicsit drámaian fogalmaztam, mert Connor igazából nem hagyott el, egyszerűen csak elment a mosdóba, és azt mondta, nemsokára visszajön. Ez lassan húsz perccel ezelőtt történt, én pedig már kezdtem aggódni, féltem, hogy valamilyen hülyeséget csinált. Igaz, hogy már kevesebbszer vagdosta magát, de ha nagyon ideges volt, még mindig előfordult a dolog, én pedig folyamatosan idegeskedtem miatta.

– Evan, hol a fenében voltál? – Connor olyan hirtelen jelent meg mellettem, hogy megrémülni sem volt időm. Jó, ehhez mondjuk az is hozzátartozott, hogy már rég elmúlt az az idő, amikor minden apróságtól összerezzentem, és ebben nagyon sokat segített a terápia, de...

– Mi az, hogy hol voltam? – vágtam vissza azonnal, éles tekintettel nézve a barátomra. Még most is furcsa volt látni, hogy fehér, rövidujjú felsőt viselt a szokásos kabátja helyett, pedig volt időm megszokni a nemrég megtörtént stílusváltását. Oké, a karkötőit még mindig hordta, de nekem Connor mindig  is a fekete kabátos srácként lesz előttem, nem pedig a fehér pólósként. – Itt vártam rád, amíg elmentél a mosdóba. Mondjuk, azt nem tudom, hogy mit lehet ott csinálni tíz percig, de örülök, hogy jól szórakoztál.

– Cigiztem – vetette felém a rövid mondatot a fekete hajú fiú, miközben felkapta vállára az egyik hátizsákot, és nagy léptekkel megindult a kijárat felé. Elhúztam a számat, amikor meghallottam a válaszát, mert ezek szerint elindult a mellékhelyiségbe, aztán elkezdett idegeskedni a tömeg miatt, és úgy döntött, bagózik egyet a férfimosdóban. Tikpikus Connor. – Siess, mert sosem fogunk taxit, ha mindenkit magunk elé engedünk.

Természetesen Connor túlzott, mert szinte rögtön szereztünk magunknak fuvart a város szélén található kempingbe. A bekerített, lakókocsikkal telepakolt terület hatalmas volt, szerintem majdnem akkora, mint a település, ahol Amerikában laktunk. Mégis, valahogy elképesztően furcsának találtam, hogy anya elengedett ide, méghozzá azzal a fiúval, akivel együtt járok. Persze, a mi esetünkben ez más volt, mert tényleg nem csináltunk semmi olyat, ráadásul mindketten elmúltunk tizennyolc évesek, de valahogy... nem tudom. Két srácot egyedül elengedni egy másik kontinensre, úgy, hogy mind a ketten megpróbálkoztak már az öngyilkossággal – és az egyikük több alkalommal is?

– Min gondolkodsz? – kérdezte halkan Connor, miközben leült mellém az ágynak nem igazán nevezhető bútorra. Miután megvettük a repülőjegyeket, valamint a belépőjegyeket a tervezett helyekre, nem igazán maradt sok pénzünk szállásra, szóval a lehető legolcsóbbat béreltük ki, ami még normálisnak tűnt.

– Azon, hogy anya mit gondolt, amikor elengedett minket – válaszoltam őszintén, beszéd közben pedig felkuncogtam, mert megláttam Connor zavart arckifejezését.