Waving through a window | ✔

19. Evan

Azt hiszem, a születésnapon az egyik olyan nap, amit rettenetesen utálok. Magam sem tudom, hogy miért, egyszerűen csak... meh. Úgy értem, mi értelme van megünnepelni, hogy ismét egy évvel idősebb lettem? Lehet, hogy a szülőknek ez öröm, meg büszkeség, de nekem mindig az jut eszembe, hogy egyre közelebb vagyok az egyetemi jelentkezéshez, és lassan fel kell nőnöm. Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, a tizennyolcat töltöttem éppen, ami miatt még idegesebb voltam. Felnőtt. Felelősségteljes. Egyik kifejezés sem tetszett túlzottan, nem láttam az okát annak, hogy innentől megszűnjek „tini" lenni. Mármint, olyan hülyeség, nem? Egyik nap még tizenhét éves vagy, mindenki azt mondja rád, hogy gyerek, a következő reggelen pedig belépsz a felnőttek világába. Aha, persze, mert ez ilyen egyszerű.

Ezért nem akartam elárulni Connornak a dátumot. Már előre láttam, hogy anya nagy felhajtást fog csapni, kivesz egy szabadnapot, vacsorát szervez, vagy éppen elvisz valahová úgy, mint minden egyes évben, mióta apa elment. Mintha ezzel pótolhatná azt, hogy az év többi részében nincsen mellettem. Nem volt szükségem arra, hogy Connor is csatlakozzon a felhajtáshoz – na, nem mintha olyan embernek tűnt volna, aki élvezi ezeket a dolgokat -, így próbáltam titkolózni, reménykedni abban, hogy nem kérdezi meg, mikor születtem. Persze, hogy megkérdezte. Nyilván.

Aztán elérkezett december harmadika. Bevallom, nagyon ideges voltam, amikor reggel felébredtem, még a szokásosnál is kevésbé akartam iskolába menni. Mivel anya nem volt itthon – reggeli műszakban dolgozott, hogy este itthon lehessen – még azt is megfontoltam, hogy itthon maradok. Aztán a lelkiismeretem győzött, és kelletlenül ugyan, de elindultam. Abban a pillanatban, hogy kiléptem a tömbházból, dudálást hallottam a hátam mögül. Minden meglepődés nélkül fordultam meg, hogy aztán megpillanthassam Connort, aki Zoe kocsijából integetett mosolyogva.

– Szia – ültem be mellé, táskámat pedig a hátsó ülésre dobtam, hogy jobban elférjünk. Alig fordultam vissza, Connor már felém is nyújtott egy gondosan becsomagolt tárgyat, arcán szégyenlős mosollyal. Esküszöm, még a füle is vörös volt a zavartól. – K-köszönöm – vettem el megilletődve a csomagot. Nem is emlékszem, mikor kaptam ajándékot, azon kívül, amit anya adott.

A fekete hajú fiú tekintetének – és nyilvánvaló idegességének – kereszttüzében kezdtem el letépni a csomagolópapírt születésnapi ajándékomról. Azonnal elakadt a lélegzetem, amikor megláttam, mit rejt a kis „csomag". Az igazsághoz hozzátartozik, hogy titokban mindig is arra vágytam, hogy egyszer Connor fessen nekem valamit, most pedig megkaptam. Ráadásul nem csak egy egyszerű képet kaptam, hanem saját magunkat. A rajzon egy fa mellett ültünk – pontosabban Connor ült, én pedig nekidőltem a fiúnak, és mind a ketten boldognak tűntünk, mintha semmi gondunk nem lenne. Egy pillanatig még én magam is elhittem a harmóniát és vidámságot, pedig tudtam, hogy ez csak egy álarc, egy maszk, ami mögé mindketten elrejtőztünk.... Vagy talán mégsem? Talán a barátságunk megváltoztatott minket, és már nem csak tettetjük, hogy boldogok vagyunk?

– Tetszik? – kérdezte halkan Connor, mire hevesen bólintottam, és előrelendültem, hogy átölelhessem a fiút.

– K-köszönöm – motyogtam a fekete hajú nyakába, és most nem az idegességtől dadogtam, hanem a boldogságtól.

– Van még egy másik dolog is. – Connor a hajába túrt, ebből pedig tudtam, hogy elég feszültnek, vagy éppen türelmetlennek érzi magát. – Szóval... arra gondoltam, hogy... ma anyuddal ünnepelsz, de mi lenne, ha holnap elmennénk fagyit enni? Mármint úgy, mint egy randi.

Connor szinte csak suttogta az utolsó mondatot, de én így is meghallottam. Hogyne hallottam volna? Mégis, éreztem egy kis kétségbeesést, vagy valami hasonlót. Úgy értem, a fekete hajú fiú volt az, aki nagyjából egy héttel ezelőtt azt mondta, hogy lassítsunk egy kicsit. Igaz, egy randi és egy csók nem éppen egy szinten van, de én már azon is megdöbbentem, hogy a fiú nyilvános helyre akar velem menni.