Waving through a window | ✔

21. Connor

Reggel arra ébredtem, hogy fázom. Ezt követte egy pillanatnyi zavartság, mert hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Lassan eszembe jutott, hogy Evan ágyában fekszem, és egy darabig ez így lesz minden reggel, mert Larry, Zoe és anya síelni mentek.

Körbenéztem az apró, de otthonos hálószobában, barátom után kutatva. Hihetetlenül furcsa volt így emlegetni a fiút. Miguel óta nem éreztem ilyen, nem volt senki, akiben bízhattam. Vagyis, lett volna, hiszen ott volt Zoe, de azt hiszem, akkor még túlságosan féltem, hogy megint csalódok. Evan volt az, aki megváltoztatta a dolgokat. Ő ébresztett rá arra, hogy nem mindenki olyan, mint Miguel volt – oké, nem azt mondom, hogy az előző barátom rossz ember lett volna, mert csodálatos srác volt, csak éppen nem mellém való.

Sóhajtva megfordultam az ágyon, tekintetem pedig megakadt az ajtóra akasztott, szivárványos zászlón. Mosolyogva gondoltam vissza a két nappal ezelőtti üzenetre, amit Evan küldött. Az állt benne, hogy Heidi vett neki egy elég vicces, de szerinte gyönyörű ajándékot, az első randija tiszteletére. A szöveget egy kép követte, amelyen Evan állt, vállán a zászlóval, arcán pedig büszke boldog mosollyal. Örültem, hogy az édesanyja elfogadta a másságát, és azt hiszem, az ösztönzött arra, hogy én is a családom elé álljak. És visszagondolva, ezerszer rosszabbul is elsülhetett volna a dolog.

*** visszaemlékezés ***

Mosolyogva pillantottam fel a telefonomból. Evan üzenetét olvasva valamilyen furcsa melegséget éreztem a mellkasomban. A kép, amit küldött, elképesztően aranyos volt, és valahogy még a telefonon keresztül is elért hozzám a barátom boldogsága. Valahol mélyen viszont egy kis irigység is megjelent bennem, mert csak az járt a fejemben, hogy Heidi mennyire elfogadó, mennyire kedves, hogy ilyen ajándékot vesz a fiának.

Viszont a kép elgondolkodtatott. Mi van, ha az én családom sem bánná a dolgot? Mi van, ha ők is elfogadnának, és javulna közöttünk a kapcsolat? Úgy értem, így is elég nagy csalódás vagyok, nem hiszem, hogy akkora dolognak számítana, hogy a fiúkat szeretem, és van egy barátom, aki mindennél fontosabb nekem. Egyébként is, Zoe már tudja, anya pedig csak azt szeretné, hogy boldog legyek. Larry véleménye annyira nem is érdekelt, szóval miatta egyáltalán nem aggódtam.

Amolyan most, vagy soha pillanat volt az, amikor felálltam az ágyamról, és elindultam lefelé a lépcsőn. Igyekeztem nyugodtnak látszani, de legbelül szinte vibráltam az idegességtől. Csupán a légzésemre összpontosítottam, hogy beléptem az ebédlőbe, ahol a többiek már a vacsorához készülődtek. Láttam rajtuk, hogy eléggé meglepődtek a jelenlétemen, de egyikük sem szólt semmit, még Larry sem.

Némán ettünk, még én is leerőszakoltam egy kevés ételt, pedig a gyomron borsóméretű lett az idegességtől. Rettegtem attól, hogy esetleg kidobnak majd itthonról, de tudtam, hogy nem élhetek egész életemben a szekrényben, muszáj beavatnom a családomat is.

– Én... - Megköszörültem a torkom, mire minden fej felém fordult. Zoe kissé aggodalmasan nézett rám, Cynthia a szokásos, kedves tekintetével, Larry pedig komoran, de egyáltalán nem ellengésen. – Én... szeretnék mondani nektek valamit – motyogtam halkan.

– Hallgatunk, drágám. – Anya mosolya rengeteget jelentett, valahogy erőt adott ahhoz, hogy ne pattanjak fel, és ne rohanjak vissza a szobámba.

– Szóval... Oké, ti is tudjátok, hogy nem vagyok a szavak és a magyarázatok embere – hadartam gyorsan, mert most már csak minél hamarabb túl akartam esni a dolgon. – Szóval a fiúkhoz vonzódom, és Evan Hansen a barátom. Tudjátok, a srác, akiről már annyit meséltem.