Waving through a window | ✔

9. Connor

Össze voltam zavarodva. Teljesen. És minden Evan Hansen hibája volt. Eddig olyan jól megvoltam nélküle. Mindent megterveztem, és minden tervemben az állt, hogy megölöm magam az első tanítási napon, és vége lesz mindennek. A családom majd boldog lesz, és senkinek sem fogok hiányozni.

   Aztán jött Evan, ideges mosolyával és félénk tekintetével. Úgy éreztem, hogy teljesen megváltoztatott – vagy elkezdett megváltoztatni. Persze, egy pillanat alatt senki sem tud megfordulni, pláne nem én, de úgy éreztem, hogy jó irányba haladok. Hiszen mióta találkoztam a fiúval, és beszélgetni kezdtünk, hozzá se nyúltam a droghoz – sőt, szerintem még a borotvához sem.

   Viszont ott volt egy bizonyos probléma, nevezetesen Miguel. Oké, már nem jártunk, de… mindig az jut eszembe, hogy vele is teljesen elbasztam mindent, és valószínűleg most is el fogok. Azt hiszem, egyszerűen csak ilyen vagyok. Az égvilágon mindent elrontok, aztán a környezetem szenvedi meg a következményeit.

   Most viszont, azt hiszem, hogy van remény. Van remény arra, hogy végre, életemben először normális legyek, olyan, mint a többi velem egykorú. Talán lesznek barátaim, és talán még a húgom is elkezd velem beszélgetni, úgy, mint régen. Sőt, talán lesz valaki, aki több lesz, mint egy barát.

***

  Másnap reggelig kellett várnom, hogy kiderüljön, megint hülye voltam, hogy reménykedtem a dolgokban. Úgy értem, este, amikor lefeküdtem, arra gondoltam, hogy elviszem Evant fagyit enni, vagy éppen csak sétálni. Azonban, alig nyitottam ki a szememet, rájöttem, hogy nem, ma ez nem fog menni. Az ég adta világon semmihez sem volt kedvem, csak feküdni az ágyon.

– Connor, nem szólok még egyszer. – Cynthia csupán futólag pillantott be az ajtómon, majd azonnal tovább indult. Másodpercekkel később hallottam, hogy léptei megszűntek a folyosón, aztán hamarosan megéreztem, hogy besüllyed a matracom a súlya alatt. – Minden rendben? – kérdezte, kisimítva hajamat az arcomból.

– Nem tudom – motyogtam, nem foglalkozva azzal, hogy mennyire gyerekesnek tűnök. Sokszor tapasztaltam már meg a bipoláris-zavar depressziós részeit, de a mai nem a szokásos volt. Ma egyszerűen csak nem akartam felkelni, semmi komolyabb dolog nem állt a háttérben.

– Ugye nem… nem csináltál semmi hülyeséget? – érdeklődött óvatosan Cynthia. Még arra sem volt energiám, hogy felcsattanjak vagy megsértődjek, csak megráztam a fejemet. – Nincs lázad?

   Még mindig nem reagáltam, csak hagytam, hogy Cynthia a homlokomra tegye tenyerét. Pár másodperc múlva felkelt, majd ismét visszatért. Kinyitottam a szemeimet, és pislogva néztem fel anyára, aki egy lázmérővel a kezemben állt előttem. Úgy viselkedett, mintha az a szar bármin is segítene.

– Fel tudsz ülni? – Bólintottam, és kissé nehezen feltápászkodtam. Hagytam, hogy Cynthia a pólóm alá helyezze a hőmérőt, és most az sem zavart, hogy látja a hegeimet. Egyszerűen csak túl fáradt voltam mindenhez.

   Pár perc elteltével az apró eszköz csipogott, majd anya bejelentette, hogy nincs lázam, de ha szeretnék, akkor itthon maradhatok. Persze, hogy nem ellenkeztem, mindössze erőtlenül bólintottam, és visszabújtam a takarók alá. Behunytam a szemeim, és hamarosan éreztem, hogy egyre inkább elmerülök az álmok birodalmában.

                                            
   Kiabálásra ébredtem. Kábán, pislogva ültem fel, fejembe pedig azonnal éles fájdalom hasított. Nagyot sóhajtottam, és visszazuhantam az ágyba. Persze, hogy Larry ordítozott éppen, nem foglalkozva azzal, hogy így az egész környék őt hallgatja.