Waving through a window | ✔

13. Connor

   A kezdetektől fogva utáltam terápiára járni. Sosem láttam értelmét annak, hogy egy vadidegen embernek kell kibeszélnem a problémáimat. Úgy értem, nem a családom feladata lenne, hogy meghallgassanak, és éreztessék velem, hogy érek valamit?

Nyilván hálás voltam Heidi nővérnek, amiért segíteni próbált, de egyszerűen nem hiszem, hogy a pszichológust nekem találták ki. Senkinek sem kéne hallgatnia a hülyeségeimet – senki idegennek -, vagy éppen tanácsot adnia, hogy is kéne éreznem. Ráadásul hozzátenném, hogy ezek az ülések egy kicsit sem segítettek, mert minden alkalommal, amikor hazaértem, úgy éreztem magam, mint egy szivacs, amit kifacsartak. Egyszerűen csak kimerültem a rengeteg beszélgetéstől és sírástól, ami valljuk be, meglehetősen gyakori volt, amikor az érzelmeimet kellett kibeszélnem.

– Szóval, Connor – felnéztem dr. Shermannra, aki a szokásos, mindent tudó tekintetével fürkészett az asztal másik oldaláról. – Megcsináltad a házi feladatodat?

– Nem – morogtam, térdeim pedig felhúztam a mellkasom elé. Kurvára nem érdekelt, ha esetleg koszos lesz a szék, csak szükségem volt valamire, amit átölelhettem.

– Miért nem? – A férfi szemében a szokásos, csalódott tekintetet láttam. Persze, ezen már egyáltalán nem lepődtem meg, hiszen ez vagyok én. Egy kibaszott nagy csalódás, mindenkinek, akivel kapcsolatban állok.

– Nem értem rá – felelte ismét szűkszavúan. Azt hiszem, a doki másodlagos célja (az idegesítésem mellett) az, hogy két mondatnál többet is kihúzzon belőlem. Eddig ez még nem sikerült neki, de valamilyen szinten volt vicces nézni, ahogy próbálkozott.

– Mit csináltál?

– Semmi köze hozzá! – csattantam fel. Kezdett elegem lenni abból, hogy még akkor is beszélgetnem kellett, amikor a hátam közepére sem kívántam. Nem az lenne a pszichológus lényege, hogy meghallgasson, ha beszélni akarok? Miért kell erőltetni?

Dr. Sherman elgondolkodva nézett rám, olyan mindent tudó tekintettel, hogy biztos voltam benne, a gondolataimban olvasott. Olyan volt, mint egy kibaszott Dumbledore, csak pár évvel fiatalabb, heteróbb és idegesítőbb kiadásban. Általában tudta, mi járt a fejemben, és hangot is adott nézeteinek – az ilyen esetek után akadtam ki, és zárkóztam be előtte teljesen, szóval az utóbbi hetekben leszokott róla.

Akarom mondani, az utóbbi két napban. Elképzelhető, hogy kihagytam pár foglalkozást, mivel semmi kedvem sem volt kibeszélni a gondjaimat. Minek? Úgysem változtatnak semmin. Miért nem elégszik meg senki azzal, hogy kaptam gyógyszer, nem szívok annyit, csak sima dohányt, és... és két hete nem vágtam meg magam. Szerintem ennyi haladás pont elég, főleg nekem, aki egy természeti katasztrófa.

Nem arról van szó, hogy nem akarok jobban lenni. Igenis szeretnék újra közel kerülni a húgomhoz, Cynthiához, és szeretnék több időt tölteni Evannel úgy, hogy nem rettegek attól, milyen marhaságot csinálok. Egyszerűen csak képtelen vagyok arra, hogy összeszedjem magam, és végre rendbe szedjem az életemet. A Miguellel történtek után pedig nagy esélyem van arra is, hogy a hozzám közelállók is elhagynak.

Észre sem vettem, hogy nem kapok levegőt, egészen addig, amíg meg nem éreztem dr. Sherman kezeit a térdemen. Próbáltam hátrahúzódni, menekülni az érintése elől, ami eléggé meglepett – eddig csak testi kontaktus tudott lenyugtatni, ha elkezdtem pánikolni. Most viszont csak azt éreztem, hogy be vagyok szorulva, csapdában vagyok egy üveg mögött, ahonnan kiabálok, és kétségbeesetten integetek, de senki sem lát. A falak egyre jobban közeledtek felé, a hely pedig egyre apróbb lett. Hiába igyekeztem levegő után kapkodni, nem segített, csak fulladoztam.