Waving through a window | ✔

6. Connor

Nem akartam hinni a szemeimnek. Egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy Heidi nővér, aki az öngyilkossági kísérletem után a kórházban figyelt rám, itt állt előtte. Ráadásul úgy, hogy éppen Evan Hansen - az egyetlen barátom - küszöbén álltam, a családom elől menekülve.

– Ismeritek egy-egymást? – törte meg a zavart csendet Evan, tekintete oda-vissza járt köztem és édesanyja között.

– Mondhatjuk – haraptam ajkamba, de nem fejtettem ki a válaszomat, mert semmi kedvem sem volt utána magyarázni, hogy miért is voltam a kórházban.

– Hát... – tárta szét karjai Heidi nővér tanácstalanul. – Nekem mennem kell dolgozni, de... gyere be nyugodtan, érezd otthon magad – mosolygott rám a nő, én pedig hálásan biccentettem, és beléptem az ajtón.

A lakás sokkal kisebb volt, mint a mi otthonunk. Persze, ezen nem lepődtem meg annyira, hiszem azért mi kertes házban éltünk, és nem tagadom, a gazdag környéken vettünk lakást annak idején. Azonban Evan otthona sokkal kellemesebbnek tűnt, mint az enyém. A falak itt meleg színnel voltak lefestve, nem pedig hófehérrel, és az össze nem illő bútorok érdekes harmóniát varázsoltak az apró nappaliba.

– Vacsoráztál már? – érdeklődött halkan Evan, miután becsukódott az ajtód édesanyja mögött, és ketten maradtunk az apró lakásban.

– Nem mondanám – húztam el a számat a cipőmből kibújva. A kabátomat nem vettem le, még a meleg idő ellenére sem, hiszen a rövid ujjú nem igazán takart semmit.

– H-ha gondolod, akkor rendelhetsz pizzát... anya hagyott kint pénzt, de én nem szeretek telefonon beszélni, szóval... persze, nem gond, ha nem akarsz, csak gondoltam...

– Hansen! – szakítottam félbe az ismét túlzottan hadaró fiút. – Milyet kérsz? – érdeklődtem, előszedve zsebemből telefonomat, aminek betört képernyőjével nem is törődve tárcsázni kezdtem a legközelebbi étterem számát.

***

– Szóval... min vesztetek össze? – tette fel a kérdést Evan félénket.

Már mindketten megvacsoráztunk, és jelenleg valami unalmas Netflix műsort bámultunk. Vagyis, én untam, Evan viszont látszólag élvezte a sorozatot. Mindezek ellenére ő sem sokáig nézte, egy idő után ugyanis felém fordult, és kibökte a kérdést, ami nyilván órák óta foglalkoztatta.

– Nem akarok róla beszélni – motyogtam a körmömet piszkálva, még jobban lekaparva a lepattogott lakkot. Dr. Sherman javasolta, hogy keressek valamit, amit piszkálhatok, és így talán nem bántom saját magamat. Körülbelül két hétig működtek a dolgok, aztán ismét előszedtem a borotvát, nyomokat hagyva alkaromon.

– Ha... ugye tudod, hogy ha beszélni akarsz, akkor... akkor én itt vagyok? – érdeklődött a fiú, én pedig bólintottam, de nem kellett egy perc sem, a szavak kitörtek belőlem.

– Csak... néha azt kívánom, bárcsak eltűnnék – túrtam a hajamba lemondóan, kerülve a mellettem ülő tekintetét. – Csak... úgy érzem, mintha egy ablakon át integetnék, de senkit sem érdekelne, hogy be vagyok zárva – böktem ki az engem legjobban zavaró dolgokat.

‐ Engem... engem érdekel – szólalt meg Evan egy pillanatnyi csend után, félénken rám pillantva. – Én... én is tudom milyen érzés, ha nem foglalkoznak veled, de... Senki sem érdemli meg, hogy eltűnjön, Connor – tette hozzá óvatosan, mintha félne a reakciómtól.

‐ Talán én igen – vontam meg vállamat, lazaságot tettetve. Szívem mélyén nagyon is jól estek a szőkés hajú fiú szavai, azonban nem voltam benne biztos, hogy teljesen igazat mond. Végül is, ki akarna velem jóba lenni?