Waving through a window | ✔

11. Evan

Nem tudom, mit gondoltam. Mármint, tényleg nem. Először is, elmondtam a legnagyobb titkomat Connornak, aztán meghallgattam, ahogy kiönti a szívét. Szavai elképesztően jól estek, és minden döbbenet nélkül vettem észre, hogy én is pontosan azt érzem, amit ő. Úgy értem, amikor elkezdtem vele beszélgetni, csupán a barátja akartam lenni – csupán azt akartam, hogy legyenek barátaim. Aztán most, az első „találkozásunk" után pár héttel... tudtam, hogy többek voltunk egymásnak, mint egyszerű barátok.

A kórházba tett látogatásom óta nem láttam Connort – és annak már több napja. Aznap este, amikor bevallottuk egymásnak érzéseinket, anyával jöttem haza. A másik fiúnak bent kellett maradnia, mert az orvosok azt gondolták, hogy veszélyes lehet saját magára. Bármennyire is hülyeségnek gondoltam ezt először, rá kellett jönnöm, hogy tökéletesen igazuk volt. Connor nem egyszer próbálta már bántani, sőt, megölni magát – na, nem mintha én sokkal különb lennék, de akkor is.

***

Nem akartam menni iskolába. Semmi kedvem sem volt egyedül ülni, és nézni, ahogy mindenki más jól szórakozik, hétvégi bulikról beszélgetnek. Legalábbis, ezt mondtam anyának, annak érdekében, hogy itthon maradhassak pár napot. Az igazság azonban az volt, hogy nem akartam iskolába menni Connor nélkül. Én ilyen vagyok, azt hiszem. Hazudok, hogy jobban érezzem magam, és ne kelljen szembesülnöm az igazsággal – ezt csináltam a karommal kapcsolatban is.

Lényeg, ami lényeg, anya megengedte, hogy kivegyek pár napot, arra hivatkozva, hogy pihenésre van szükségem a stressz és szorongás miatt. Igazából nem is hazudott nagyot, szóval a bűntudatom valamilyen szinten csökkent. Elmúlni persze nem múlt el, de ez is haladás, nem?

– Evan, drágám, hozzád beszélek. – Zavartam néztem anyára, aki a kanapé másik oldalán ült, felhúzott szemöldökkel. Motyogtam valami olyasmit, hogy nem figyeltem, szóval kissé megenyhülve folytatta: – Áthívhatnád Connort valamelyik nap vacsorára.

– T-tessék? – kerekedtek el a szemeim. Élénken élt még emlékezetemben, amikor anyu azt mondta, nem tesz jót nekem, ha a fiúval barátkozom, és legyek óvatos vele. Most pedig... – Miért? – kérdeztem gyanakodva, gyomromat pedig azonnal mardosni kezdte az idegesség.

– Szeretnék vele végre a kórházon kívül is megismerkedni – felelte anya, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy az ajkába harapva várja a reakciómat.

– A-azért, hogy leellenőrizd, barátkozhatok-e vele? – Mire észbe kaptam, már késő volt, a szavak kiszaladtak a számon, ezzel néma, feszült csendet hagyva kettőnk között. Egy darabig nem mertem megszólalni, féltem, hogy újra valami meggondolatlan dolgot mondok, de aztán erőt vettem magamon. – Ne haragudj, anya, én nem úgy... sajnálom, én...

– Evan. – Anya egy pillanat alatt közelebb ült hozzám, szemében halvány aggodalom ült. – Tudom, hogy gondoltad, édesem, és... Ha nem haragszol, őszinte leszek hozzád – váltott át a komoly hangjára, amelyet akkor használt, amikor apa itt hagyott minket, vagy amikor elmondta, hogy terápiára fogok járni. Ez a hang sosem jelentett jót. – Azért akarom áthívni Connort, hogy jobban megismerjem. Tudom, hogy szeretsz vele lenni, és hogy jó társaság, de tudnod kell, hogy nagyon sok mindenen ment keresztül, és a feléről nem is tudsz. Össze van törve, Evan, és nem akarom, hogy...

– Hogy én is olyan legyek, mint ő? Ezt akartad mondani? – szakítottam félbe anyát, és a szám ismét hamarabb járt, mint az eszem. Viszont egyáltalán nem bántam meg a szavaimat. Normál esetben rá sem mernék gondolni arra, hogy vitatkozzak az előttem ülő nővel, de Connorról volt szó. Úgy éreztem, meg kell védenem.