Connor Murphy készen állt arra, hogy véget vessen... mindennek. A tizenhét éves fiú megelégelte, hogy mindenki utálja, még a családja is. Megelégelte, hogy nem képes uralkodni saját magán, hogy mindig, mindent elront. A sokadik alkalommal tervezte b...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Amikor megismertem Connor Murphyt, már akkor tudtam, hogy különleges a srác. Először csak távolról figyeltem, nem beszélgettem vele. Aztán, ahogy telt az idő, egyre több apró dolog megfogott vele kapcsolatban. Igaz, magányos volt, de úgy éreztem, hogy mindig mellettem van, hiszen a tekintetemmel általában őt kerestem. Vicces, mert nem is egy suliba jártunk, szóval mindössze a fagyizóban láttam, ahol a nyáron dolgoztam, ő pedig rendszeres vendég volt.
Azonnal megfogott. Úgy értem, az első dolog, amit észrevettem rajta, a haja volt. Előtte sosem gondoltam volna, hogy fiúknak lehet ilyen csodálatos, hullámos és puha haja. Aztán egyik nap én voltam a pénztárnál, és megláttam a szemeit. Nem mondom, hogy azonnal beleszerettem, mert nem így volt, de mégis éreztem, hogy akarok tőle valamit.
Továbbra sem beszélgettem vele, csupán figyeltem, amit csinált. Másnak valószínűleg fel sem tűntek volna az apróságok a fiúval kapcsolatban. Nem vették volna észre, hogy mindig idegesen dobolt baljával az asztalon, hogy rengetegszer a hajába túrt, hogy mindig kerülte az ember tekintetét, hogy rágta a száját, vagy éppen kaparta a körme mellett a bőrt. Az viszont biztos mindenkinek feltűnt, hogy bőre rémesen sápadt volt, szemei alatt pedig állandóan sötét karikák éktelenkedtek. Az is biztosan felkeltette a figyelmüket, hogy állandóan szomorúnak tűnt, és szerintem néhányszor sírt is a fagyizóban, a terem sarkában ott, ahol senki sem láthatta.
Másoknak talán csak egy depressziós srácnak tűnt, vagy egy olyannak, akit jobb lett volna elkerülni, de én egyszer sem gondoltam erre. Az én agyamban mindig az járt, hogy beszélnem kéne vele, megismernem, mert így talán még kapcsolat is lehetne köztünk. Akkor még nem gondoltam, hogy mennyire igazam lesz, és arra sem, hogy ezt később mennyire megbánom.
Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor bemutatkoztam neki. Kellemes, tavaszi nap volt, amikor Connor megjelent a fagyizóban. Ő nem ismert engem, de én tudtam a nevét, mert az itt dolgozó idősebb eladók sokat meséltek róla, és arról, hogy a családjával mindig idejártak, már a helyiség nyitása óta. Azt hiszem, a srác apja még segített is pár jogi dolog elintézésében, mivel ügyvéd volt, vagy valami hasonló.
Szóval, valamilyen oknál fogva nekem kellett aznap a pulthoz állnom. Nem zavart a dolog, mert már máskor is csináltam ilyet, már máskor is kiszolgáltam a fiút, de most úgy döntöttem, hogy összeszedem a bátorságomat, és végre megteszem azt, amit már régebben meg kellett volna tennem.
– Egyébként... Miguel vagyok. Miguel Roudrigez – mutatkoztam be, miközben átnyújtottam a pulton egy tölcsér édességet, amelyet a másik fiú halvány, alig látható mosollyal vett át.
– Connor Murphy – mondta halkan, kerülve a tekintetemet. Igyekeztem tudomást se venni a zavarától, egyszerűen csak előhalásztam egy szalvétát a pult alól, amelyre már korábban ráírtam a telefonszámomat, és a fiú felé nyújtottam. Kis dolognak tűnt, de nekem nagyon sokat jelentett, amikor elvette, arcán pedig végre megjelent egy félénk, de őszinte mosoly.
