Az üldözött

Prológus

Súlyos csend telepedett a kastély falai közé. A fiú úgy érezte, az elhangzott szavak hurokként tekerednek a nyakára. Nagy levegőt vett, hogy megszűnjön ez az érzés, ujjaival a mandzsettagombjával matatott, miközben megpróbált valami értelmeset és felnőtteset kinyögni.

-Én nem...-elakadt. Tekintete nyugtalanul rebbent ide-oda, majd megállapodott az előtte állón-nem tudom.

A másik felsóhajtott, mint akinek már kezd kellemetlenné válni a beszélgetés, a fiú megköszörülte torkát, és végül könyörgőn tekintett rá.

-Nem akarom! Biztosan van rá esély, hogy mégis...

-Nem. Őszintén sajnálom. De ez a feltétel. És még ez a kíméletesebb megoldás. Hidd el!

Nem hitte el. Szó sincs kíméletről. Őt kell eltávolítani az útból, vagy így, vagy úgy. Remegés fogta el, a szíve tájékáról jött és szétáradt a tagjaiba, kezei az ingujjára szorultak. Forróság tódult az arcába, csípte a szemét. Elfordult, tekintete végigpásztázott, a falakon, a harcos freskókon és szobrokon, a kiterített állatbõrökön és gyertya állványokon, minden tárgyhoz egy-egy emlék társult. Magába szívta a kastély illatát, az otthona illatát. Tizennégy év, ennyi ideig élt itt. És most mindez megszűnik a számára.

-Kapsz kísérőket, nem leszel egyedül. Délután indultok.

Nem lesz egyedül? Dehogyisnem. Végtelenül egyedül lesz. Mert megfosztják mindentől, ami eddig az övé volt és mindezt olyan bűnökért, amiket nem ő követett el, hanem egy a halott ember. Balszerencséjére ennek az embernek ő a fia. Újra szembefordult az előtte állóval.

-Úgy beszélsz mintha legalábbis csak vadászni mennék el pár napra!-sziszegte. Dühe minden pillanatban nőtt. Az igazságtalanság éles fájdalommal lüktetett a mellkasában és a tehetetlenség úgy tűnt gúzsba köti, a hátát mégis egyenesen tartotta, ahogy a szülei tanították.-Pedig ez végleges.

-Attól tartok. Nagyon sajnálom...

-NEM!-robbant ki a feszültség a fiúból, kiáltása visszhangzott a hatalmas teremben-Ne mondd, mégegyszer, hogy sajnálod! Egyetértesz velük...-itt elcsuklott a hangja. Észrevette, hogy letépte a mandzsettagombját. Remegett a tehetetlen dühtől. Végül halkabban megismételte:

-Ne mondd, mégegyszer, hogy sajnálod, különben az lesz az utolsó szavad!

Nem várta meg a másik reakcióját, megfordult és kisétált a teremből.

Céltalanul bolyongott a folyosókon, nem tudta, pontosan mi vár rá, voltak elképzelései, bár meglehetősen sötétek. Itthon az élet, tovább fog menni nélküle és minden szerette...tovább fog lépni.

Megállt egy ajtó előtt, ahonnan halk zene szűrődött ki. Egy percre nekidőlt és felsóhajtott. Aztán lenyomta a kilincset és belépett. A fogadóteremhez képest ez egy békeszigete volt. Finoman hímzett csipkés függönyök az ablakokban, fajátékok és kötött babák mindenütt. Volt ott egy zongora is, a szoba egyik oldalán a fal előtt, Lady Path éppen egy vidám, ritmikus darabot játszott rajta, szemét lehunyva, heves fejmozdulatokkal élve bele magát a zenébe. Fel sem tűnt neki amikor a fiú belépett. Ő nem bánta. Nem akart felhajtást.

Egy fehér kisasztalnál ült egy kislány, világoskék ruhában. Mély vörös haja két fonatba volt szedve és csakúgy lángolt, a szolid színek között.

-Jay!-kiáltott fel vidáman amikor észrevette a fiút. Aztán felnevetett-Miért állsz úgy mint egy karótnyelt?-vékony, gyerekes hangján alig tudta kimondani azt, hogy ,,karótnyelt". A fiú is nevetett húga megjegyzésén, aki mindössze öt éves volt.-Gyere játszani!

A fiú gombócot érzett a torkában, meg sem tudott szólalni, csak beleegyezően bólintott, miközben próbált emlékezetébe vésni mindent, a szoba békés, idilli légkörét, a zongora játék ritmusát és a húga nevetését.

A kislánnyal töltött pár óra alatt pedig elhatározásra jutott. Nem fogja feladni. Bár még csak 14 esztendős és a Külvidéken mostoha az élet, nem fogja teljesen magára hagyni az egyetlen életben maradt rokonát. Nem választhatják el tőle. Senki és semmi. Még egy örökre szóló száműzetés sem.