Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

És ezt nem feltétlenül jó értelemben mondom

Perselus

- Biztos vagy benne, hogy én vagyok erre a megfelelő személy, Stefan? Tudod, hogy nem az én asztalom a gyerekpesztrálás, még akkor sem, ha a te lányodról van szó.

Rose gyilkos tekintettel nézett rám.

- Mavis nem egy taknyos kölyök, Perselus! Ha annyira fontos neked a tisztelet, mint azt Stefan állítja, akkor talán nem kéne ismeretlenül ócsárolnod a lányomat.

Felvontam a szemöldököm. Rose mindig is hajlamos volt túlzásba vinni az anyatigris szerepet. Ahhoz képest, hogy nem éppen ő a legerősebb boszorkány, eléggé harcos a személyisége. Nem úgy Stefan, aki, mint a legtöbb mugli, sosem fitogtatta az erejét. Világéletében rettegett a varázsvilág veszélyeitől. Amikor a lánya megszületett, elém állt azzal a kéréssel, hogy keverjek egy bájitalt, ami meggátolja, hogy a lányából előtörjenek a különleges képességek. Megtagadtam tőle a segítséget, arra hivatkozva, hogy egy hétköznapi mugli ivadéknál is bármikor jelentkezhet a varázs. Nem lehet tudni, hogy valamilyen ősi ágon kinek mennyi köze van hozzá. És ha a bájital el is nyomná Mavis képességeit egy időre, nincs rá garancia, hogy később nem tör ki belőle. Ebben az esetben viszont az ereje pusztítóbb lesz a legvéresebb háborúnál.

Tisztában voltam vele, hogy így viszont annak tettem ki a lányt, hogy ha aranyvérű boszorkányok és mágusok közé kerül, számtalan gúnyolódás céltáblájává válik. Az anyja boszorkány, az apja mugli; ő egy félvér boszorkány. Az ilyeneket, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban kell védeni, mint a mugli származású tanulókat. Nem egyszer volt már rá példa, hogy az aranyvérűek mészárlást rendeztek a félvérűek körében.

Két rossz közül kellett választanom, véleményem szerint a kevésbé rosszat.

Legalábbis így gondoltam addig, amíg Stefan és Rose újra fel nem kerestek.

- Van egy olyan érzésem, hogy kicsit későn szóltatok nekem. – Elgondolkodtam egy pillanatra. – Hány éves a lány?

A White házaspár összenézett. Rose tekintetében félelem csillant, Stefan felsóhajtott. Megdörzsölte az orrnyergét, és egy keserű mosoly kíséretében válaszolt.

- Tizenhét.

A szemeim elkerekedtek. Tizenhét? Hiszen az a lány már felnőtt! Legkésőbb hétéves korban jelentkeznek a leendő tanulóink képességei. Tizenhét évesen hetedéves, végzős diáknak kellene lennie a Roxfortban. Ez egyáltalán nem normális dolog.

Fel-alá kezdtem járkálni. Valami nem stimmelt. A szülőkre pillantottam. Rose Stefan karját szorította, tekintete ide-oda járt a szobában, hogy még véletlenül se nézzen rám. Stefan a felesége kézfejét cirógatta. Ő elkövette azt a hibát, hogy a szemembe nézett. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, miért volt ez a helyzet ilyen gyanús.

Alig leplezett haraggal dörrentem rájuk.

- Kerestetek egy másik bájitalmestert?! Hiszen világosan elmondtam, miért nem jó ötlet! Ti tényleg csak annyit fogtatok fel a monológomból, hogy nem segítettem?! Kockára tettétek Mavis életét, csak hogy bebizonyítsátok, nincs igazam! Az istenit!

Leültem. Mélyeket lélegezve próbáltam lehiggadni. Csorba esett a büszkeségemen. Ezt amúgy is nehezen tudtam elviselni, így meg, hogy ezzel egy időben játszottak a saját gyerekük életével, egyenes kibírhatatlan volt ez az egész.

Egy kéz ért az alkaromhoz. Amikor felnéztem, Rose-t láttam magam mellett. A bűntudat rá volt írva az arcára, különösen az időközben könnyes, kék szeme árulkodott erről.

- Nem ellened szólt – kezdte, de rögtön meg is akadt. Letörölte a pilláin csüggő könnycseppeket, és nyugalmat erőltetett magára. Aztán folytatta. – Én... Mi... Mi csak aggódtunk. Mavis félvérű. Te tudod a legjobban, hogy mit jelent ez.