Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

Örökké

Tizenegy évvel később...

Amint kiértek a kilenc és háromnegyedik vágányra, a kislány megtorpant. Remegő kézzel szorította magához a kalitkát, benne egy koromfekete, aprócska bagollyal. Édesanyja számtalanszor próbálta rávenni, hogy hagyja otthon Csöppöt, semmi szüksége nem lesz rá, hiszen ha gond van, közvetlenül fordulhat az apjához, nem kell bagolypostát küldenie. Tudta, hogy az anyjának igaza van, ennek ellenére a bagoly mégis jött. Azzal érvelt, hogy nem érzi majd magát kívülállónak, ha vele is ott lesz valamilyen állat. Az anyja felcsóválva ráhagyta, és inkább a könyveket meg nagy halom ruhát készített össze neki.

Megszorította édesanyja kezét. A tűzpiros Roxfort Expressz gőzcsomókat pöfögve várta, hogy utasai beszálljanak, és elrepíthesse őket életük legnagyobb kalandjára. A vonat mentén húzódó peron a diákokon kívül tömve volt csemetéiket ölelgető, könnyező édesanyákkal, valamint utazóládákkal egyensúlyozó édesapákkal. A kislány felpillantott a kijelző táblára szerelt órára. Tíz óra ötvenhárom perc. A gyomrát idegesség rántotta görcsbe. Hét perc múlva már úton lesz Roxfortba, a varázslók és boszorkányok iskolájába. Legszívesebben sarkon fordult volna, hogy elmeneküljön a sorsa elől, de a kezét fogó nő egy pillanatra sem engedte el.

Édesanyja hirtelen megállt, lánya rémült szemébe nézett, majd elmosolyodott, és fejével egy magányosan várakozó lány felé bökött.

- Nézd, ki van ott!

- Rosalie! - A kislány arca egyből felderült, amikor meglátta barátnőjét. Odaszaladt hozzá, és magához ölelte. Az ijedtsége nem múlt el nyomtalanul, de határozottan jobban érezte magát így, hogy végre látott egy ismerős arcot.

Rosalie puszival köszöntötte barátnője anyját. A nőnek nehezére esett lehajolni hozzá. Ez, a hasa méretéből kiindulva, nem is volt meglepő. A lány egy kicsit elpirult, amikor meglátta a nő mellett álló, kifogástalanul kinéző utazóládát. Az övé közel sem volt ennyire rendezett: itt-ott kiálló ruhadarabok díszítették a kicsit kopottas darabot.

A nő pálcát ragadott, és egy mozdulattal rendbe szedte a másik kislány holmiját.

- Sokkal jobb - mosolygott rá. - Anya és apa már az iskolában vannak? - kérdezte Rosalie-t.

A kislány bólintott. Tudniillik, a szülei immár ötödik éve a Roxfort tanári karát gazdagítják. Édesanyja gyógynövénytant, édesapja mágiatörténetet tanít. Mint tanárok, három nappal ezelőtt meg kellett érkezniük az iskolába, így a lányuknak egyedül kellett összeszedni mindent, ami az első évhez szükséges.

Barátnője édesapja is tanár a Roxfortban, bár sokkal régebb óta, mint az ő szülei. Ha egészen pontosak akarunk lenni, a férfi tanította Rosalie szüleit is. Elképesztően szigorú és mogorva tanár hírében áll a mai napig, annyi különbséggel, hogy már van, aki ismeri az igazi arcát.

A vonat figyelmeztető füttyszót hallatott. A nő felterelte a két kislányt, majd a csomagjaikhoz fordult, hogy azokat is feladja melléjük.

- Még mindig azt vallod, hogy bármit meg tudsz csinálni egyedül, vagy most már elfogadod a segítséget?

- Nahát, Russel! Hány éve is? Tizenegy? - A nő ajka mosolyra húzódott. - Van, ami nem változik. De van, ami igen. - Azzal hátrébb lépett a csomagoktól, hogy a férfi feladhassa a lányoknak a ládákat.

- Menj fel, segíts a lányoknak behúzni őket! - szólt a fiára, aki ugyanúgy forgatta a szemeit, mint anno az apja, amikor kértek tőle valamit. Csak vele ellentétben ő szót fogadott a felnőtteknek. A fiú jóvoltából egy percen belül felkerült a két láda is a vonatra.