Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

Habár én nem nyíltam meg előtted, te a bizalmadba fogadtál

Perselus

Alig, hogy Mavis elméje megnyílt előttem, egy vakító villanás kíséretében ki is lökött. Újrapróbálkoztam, aztán megint és még egyszer. Egy lélegzetvételnyi szünetet sem tartottam, hiszen azt reméltem, a folyamatos ostromlástól előbb-utóbb szabad lesz az utam a lány elméje mélyén megbújó akadályhoz. De hiába: negyven perc elteltével még mindig nem láttam a szédítő fényességen kívül semmit.

Akkor az erőszak kihúzva. Próbáljuk meg máshogy.

- Miss White, mutasson nekem valamit. Bármit. Egy önnek kedves emléket a múltjából.

- Nem sikerült, igaz? – kérdezte suttogva. Csak ekkor vettem észre, hogy kis keze remeg a tenyeremben. – Valamit rosszul csinálok?

- Miss White... - Idegesen fújtam egyet, és megdörzsöltem az orrnyergemet. – Csak tegye, amit mondok. Gondoljon egy szép emlékre, és amikor kimondom a varázsigét, mutassa meg nekem, rendben?

Könnyes szemmel, lebiggyesztett szájjal bólintott. Két kezébe fogta az enyémet, és amennyire a remegés engedte, megszorította. Rászegeztem a pálcámat.

- Legilimens!

A fény elvakított, semmi más nem történt.

- Mutasson valamit, Miss White! – utasítottam ingerülten. – Engedjen be!

Hirtelen a fény derengéssé szelídült, felderengett White-ék háza, a következő pillanatban pedig Mavis fájdalmas ordítása rántott vissza a saját fejembe.

- Merlinre, Miss White! – Türelmemet vesztve a földre hajítottam a pálcámat. – Ez így nem fog menni. Már majdnem sikerült bejutnom. Miért nem hagyta, hogy megtegyem? Miért...?

A szavak bennakadtak, amikor megláttam Mavis könnyáztatta arcát. Mereven bámult maga elé, az ajka időnként megremegett, szemei kitágultak és megállíthatatlanul törtek elő belőle az újabb és újabb könnycseppek. Úgy festett, mintha most szembesült volna a legnagyobb félelmével. Finoman megérintettem a vállát, mire rám kapta a tekintetét. Karjaival átölelte magát, és kirobbant belőle a zokogás.

Ilyenkor adok hálát annak, hogy több mint tíz éve házvezető tanár vagyok. Noha ritkábban, mint a többi házban, de azért a Mardekárban is előfordult már, hogy nekem kellett egy síró diákot megvigasztalni. Azt tettem, amit az ilyen helyzetekben mindig: magamhoz húztam a lányt, átnyújtottam egy vászonzsebkendőt, és amíg az orrát fújta, odavarázsoltam neki egy pohár vizet. Aztán csendben, a hátát simogatva vártam, hogy megnyugodjon.

Amikor a vízért nyúlt, elengedtem, és a karját megragadva kényszerítettem, hogy rám nézzen.

- Mi volt ez? – kérdeztem. – Van valami, amiről tudnom kellene?

Megrázta a fejét. A szájához emelte a poharat, de nem ivott belőle.

- Bocsáss meg – szólalt meg végre. -, csak hirtelen olyan érzésem támadt, mintha ki akarnál szakítani belőlem egy darabot. Nagyon fájt, és megijedtem.

- Mintha kiszakítanék önből egy darabot – ismételtem. – Ezek szerint meg is van az akadály. Ez magyarázat az intenzív fájdalomra is, amit érzett.

Felvettem a földről a pálcámat, és a lányra mutattam vele.

- Figyeljen, nem szokásom kiszínezni a dolgokat. Az imént tapasztalt fájdalom semmi ahhoz képest, amit az akadály átszakításakor fog érezni. Érti? Készüljön fel rá, hogy ez tényleg fájni fog.