Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

Legalábbis a kezdetekkor nem

Mavis

Dühösen becsaptam a szobám ajtaját. Levetettem magam az ágyra, és összefont karokkal, dacosan meredtem a plafonra. Képesek voltak itthon hagyni! Pedig megmondtam, hogy csak beszélni szeretnék vele. Túl hirtelen jött ez a rengeteg mágikus képesség, ezért szükségem lenne valakire, aki ért hozzá. Ki más lenne a legalkalmasabb, ha nem egy bájitalmester, aki nem mellesleg tanár is egy boszorkány- és varázslóképző iskolában?

A hasamra fordultam, fejemet mélyen a párnámba fúrtam, és belesikítottam. Mágikus képesség, boszorkányok, varázslók... Őrület! Napok óta csak arra tudok gondolni, miért titkoltak el egy ilyen fontos dolgot a szüleim? Apa ugyan hétköznapi ember, de anya... Anya boszorkány. Határozottan emlékszem az első reakciómra: úgy nevettem, hogy belefájdult a hasam. Legalábbis addig, amíg apa rémülten fel nem ugrott a helyéről, anya pedig rám kiabált.

- Mavis, hagyd abba!

Körülöttem lángokban állt a nappali. Ezt én csináltam? Hátrahőköltem, ijedtemben egyenesen a tűzbe léptem, ami nem égetett meg. Ettől csak még jobban megrémültem. Miért nem fáj, ahol a lángnyelvek a lábamat nyaldossák? Miért nem hólyagosodik a bőröm? Mi a fene történik? Mi vagyok én?

Anya egy varázsigével eloltotta a tüzet, aztán leültetett maga mellé, és elmondott mindent. Félvér boszorkány vagyok. Azokat nevezik így, akiknek az egyik szülője mugli (ha jól emlékszem, anya ezt a szót használta apára), a másik varázsló vagy boszorkány. A félvéreket sok támadás éri az aranyvérűek részéről, ezért vigyáznunk kell egymásra és a hozzánk hasonlókra is. Megtudtam, hogy a születésem után felkerestek egy bájitalmestert abban a reményben, hogy ad nekik egy főzetet, amely visszaszorítja a varázserőmet. Abban reménykedtek, hogy ha elfojtják a képességeimet, a mágia nem fog soha jelentkezni. Csakhogy Perselus Piton nem segített, mert pontosan attól félt, ami be is következett. A képességeim váratlanul törtek elő, nem tudtam kontrollálni őket. A szüleim végül megkapták a bájitalt egy másik varázslótól, ezért lehetséges, hogy csak most, tizenhét éves koromban varázsoltam először.

Tizenhét évesen a varázsvilágban már nagykorúnak számítok. Végzős diákként kéne tengetnem a napjaimat egy mágiára szakosodott iskolában. Normális esetben hétévesen már feléledt volna bennem a mágia, tizenegy évesen kerültem volna iskolába. A bájital azonban megtette a hatását, így most teljesen tanácstalanul tekintek a jövőmre. Az egész eddigi életem egy pillanat alatt a feje tetejére állt. Már épp készültem rá, hogy minden dühömet a szüleimre uszítsam, amikor meséltek nekem az egyetlen emberről, aki segíteni tud.

És ez a valaki éppen az volt, aki figyelmeztette a szüleimet tizenhét évvel ezelőtt, hogy ennek nem lesz jó vége. Perselus Piton.

A varázsvilág újságját, a Prófétát is megmutatták nekem. Elámultam a mozgó képek láttán, de anya elhessegette a kérdéseimet, és inkább egy bizonyos Harry Potterről mutatott cikkeket. Egy hónapja őt ünnepelte minden varázslény, ugyanis legyőzte minden idők legrettegettebb sötét mágusát, Voldemortot. Persze nem egyedül tette, és ezt ő is hangoztatta. Három nevet említett a legtöbbször, amikor azt kérdezték, akik voltak mellette a kezdetekkor: Hermione Granger, Ron Weasley és Perselus Piton. Anya szerint Perselus a legnagyobb titokban védelmezte éveken keresztül a fiút, és amikor erre maga Harry Potter is rájött, nem tűrte, hogy bárki becsmérelje a férfit. Azt viszont nem volt hajlandó elmagyarázni, miért bántották a férfit, aki segített az ünnepelt hősnek.

Végül egy kép is előkerült a bájitalmesterről. Perselus Piton nagyon tekintélyt parancsoló volt a maga sötét módján. Márványfehér bőre éles kontrasztot alkotott vállig érő, fekete hajával és sötét szemével. A tekintete hideg és barátságtalan volt, az arcát látva viszont sütött róla, hogy az életútja nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez így legyen. Amikor megtudtam, hogy ő is félvér, könyörögtem a szüleimnek, hogy hadd menjek velük. Nemcsak emiatt, hanem a képességeimmel kapcsolatban is jó lett volna beszélni vele.