Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

Ha valaki, akkor te biztosan nem fordulnál ellenem

Mavis

A Roxfortban tilos takarodó után elhagyni a hálószobát. Büntetés jár a kihágásért, de nem annyira vészes a dolog. Mindenesetre senki sem akarja direkt provokálni a folyosón ügyelő tanárt. Amióta kiderült, hogy két roxforti tanár vezette a támadást, Weasleyn kívül éjszakánként mindig más és más járja a folyosót, néz be a diákok szobájába, hogy minden rendben van-e, esetleg a fürdőbe is benyit, és kikergeti a bent tartózkodókat, akik másnap alapos fejmosásra számíthatnak. Akárki is éppen az ügyelő, senki sem szeretné felhívni magára a figyelmet. Inkább szép csendben meglapulunk. Ami történt, mindannyiunkban eltört valamit, hiába tudjuk, hogy Bones és Diaz már csak a határozatra vár, és hivatalosan is az Azkabanban fogják tölteni életük hátralevő részét.

Elvesztettem Mayt, az ikreket és Phillip, Cooper, Leslie, Ralf is meghalt a csatában, akárcsak jó néhányan azok közül, akik az iskolában maradtak a szünetre. Gilbert, Hill, Grey és Booth is odaveszett, a többi tanár és a túlélő diákok pedig kivétel nélkül megsérültek. Még Madam Pomfrey is szorítókötéssel a bal karján igyekezett ellátni a sebeket.

Kiköltöztettek minket a házunkhoz tartozó hálókörletekből, és a Szükség Szobáját kellett hálóként használnunk. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, amikor benyitottunk, és egy szoba helyett két ajtót találtunk: egy hálóhelyiség a lányoknak, egy a fiúknak.

Próbáltam elaludni, tényleg. De képtelen voltam. A fejemben egymást kergették a legkuszább és egyúttal a legkétségbeejtőbb gondolatok. A szüleim meghaltak. Soha többé nem láthatom őket viszont. A levél, amelyet az igazgatónő adott át, a párnám alatt rejtőzött. A terjedelmes mondanivalóból csupán egyetlen mondat tartozott rám: Kérem, értesítse a szomorú hírről Mavis White-ot, hogy a szüleit a mai nap folyamán holtan találtuk a házukban. A szemem csordultig volt könnyel. A vámpírok tették. Az igazgatónő elmondta, hogy említettek egy házaspárt, akiket megtámadtak, de álmában sem gondoltam volna, hogy pont az én szüleimről beszélnek. Annyi más varázsképességű ember él a muglik között! Miért pont az én szüleim?! Ha tudtam volna, hogy a húsvéti szünetben találkozunk utoljára, kedvesebb lettem volna velük. Nem beszéltem volna vissza. Mindent megtettem volna, amivel boldoggá tehetem őket.

De már mindegy volt. Hiába ölelt magához szorosan Perselus, amikor megtörtem a rám nehezedő bűntudat és fájdalom súlya alatt, most nem tudott segíteni rajtam.

Rettegtem tőle, hogy felébresztem valamelyik társamat, esetleg a kint ügyelő bejön a folyosóról fojtott szipogásomra. Úgy döntöttem, nem zavarom meg a többieket. Felkeltem, magamra terítettem a köntösömet, és elindultam a fürdőszoba felé, hogy lemossam az arcomat.

A víz csobogását még soha életemben nem hallottam olyan hangosnak, mint akkor. Szabályosan megsüketültem, amikor odaléptem a csaphoz, és szép lassan megnyitottam. A víz szinte csak csöpögött, nem is folyt, mégis azt hittem, beszakad a dobhártyám. A Roxfort intézmény ijesztően csendes éjszaka, már-már kísérteties. Kívülről csak egy sötét foltnak hat, hiszen nem világítja meg az utcai lámpák fénye. Belülről viszont fényárban úszik minden: a folyosókon egész éjjel égnek a lámpák, ezzel segítve az ügyelő tanár munkáját. A falra vetődő árnyék ugyanis hamar elárulja a szerencsétlent, aki esetleg csak egy pohár vízért merészkedett ki éjnek évadján.

Két tenyerem közt vizet emeltem az arcomhoz. Belenéztem a kezemben tartott apró tócsába, és elképedve láttam, hogy aligha nézhettem ki rosszabbul bármikor, mint aznap éjjel. Az arcom vörös volt és maszatos, a szemem puffadt és még friss könnyek csillogtak benne. Néhány, lófarkamból kiszabadult hajtincsem az arcomhoz tapadt. A bőröm izzadt volt és égetően forró, mintha negyven fokos lázam lenne. Megráztam a fejem, hogy a képzeletemből is eltüntessem ezt a képet, és leöblítettem az arcomat hideg vízzel. Jó érzés volt, rögtön megkönnyebbültem. Sajnos nem élvezhettem ezt a fajta vigaszt sokáig; vissza kellett mennem.