Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

Egészen addig, míg a nyakába nem varrtak egy átkot...

Mavis

Először azt sem tudtam, hol vagyok. A szememet bántotta az éles fény, a fejem tompán lüktetett. Egy pillanatra azt hittem, hogy kórházba kerültem: fehérre festett falak, fehér takaró, párna, lepedő, sőt, még az ágykeret és az éjjeli szekrény is fehér volt. Az ágy melletti bútor tetején egy pohár vizet vettem észre, mire rám tört a szomjúság. Nyeltem egyet, a szám olyan száraz volt, mint a sivatag. Felültem, és lassan kortyolgatva kiittam a pohár tartalmát.

Tisztán emlékeztem mindenre. Potter gyakorlati órát tartott egy mumussal, és engem hívott ki elsőnek. Elképzelni sem tudtam, mégis milyen alakban fog megjelenni nekem az a valami, éppen ezért szó szerint sokkot kaptam, amikor megláttam a vérben úszó Perselus testét magam előtt. Amióta belenéztem Granger fejébe, és megtudtam, mi történt vele a Voldemort elleni háborúban, rémálmok gyötörtek. Jobban belegondolva, tudnom kellett volna, miért éppen ezt a képet láttam a legnagyobb félelmemként. Perselus nagyon fontos lett nekem mindössze két hónap leforgása alatt.

Perselus...

Elégedett mosolyra húzódott a szám, ahogy visszaemlékeztem, milyen jó érzés volt, amikor magához ölelt. A rá jellemző füstös, gyógynövényes, alkoholos illat körbeölelt. Ha nem rázkódtam volna a félelemtől, és esetleg az arcomat sem áztatták volna könnyek, határozottan romantikusnak neveztem volna a helyzetet.

Imádtam Perselus közelében lenni. Ez a kezdetek óta nem változott. De amióta Halley a szemembe mondta, hogy úgy nézek rá, mint egy hősszerelmes, még többször figyelem őt: a nagyteremben, a folyosókon vagy éppen bájitaltanon. A legtöbben úgy néznek rám, mintha nem lennék normális, amikor alkalomadtán megállítom a férfit, és beszélek vele mindenről. Az elején ez a szokásom nagyon idegesítette (meg merem kockáztatni, hogy még most is), mégis meghallgatott. A legnevetségesebb, rögtönzött monológomat is mindig végighallgatta. Nagyon jólesett, és egyúttal gondolkodóba is ejtett. Ha elmondanám neki, hogy talán többet érzek iránta, páros lábbal rúgatna ki a Roxfortból. Mert ez tilos. Persze, mondanom sem kell, Anderson, Clark és Wendy tettek róla, hogy a barátaimon kívül minden mardekáros (és szép lassan az egész iskola) Piton kurvájaként hivatkozzon rám. Mintha nem lett volna elég, hogy a származásom miatt ítélkeznek felettem. Nem egyszer a fülembe jutott, hogy a Roxfortba is azért jöhettem tanulni, mert ő és én évek óta viszonyt folytatunk egymással. Biztos voltam benne, hogy a férfi is hallott ezekről, mégsem tett semmit, ezért én is igyekeztem tudomást sem venni a hátam mögött összesúgókról, a gúnyos nevetésekről, a hangos beszólogatásokról.

Odakintről léptek zaja és egy ingerült női hang hallatszott be.

- Perselus, hányszor ismételjem el? Nem mehetsz be Mavis White-hoz, amíg fel nem ébred!

Válasz nem érkezett a dühös kijelentésre. A következő pillanatban kivágódott a gyengélkedő ajtaja (igen, filozofálgatás közben sikerült megállapítanom, hogy a gyengélkedő egyik ágyában fekszem), és Perselus csörtetett be a helyiségbe.

Azt hittem, aggódott értem. Ehelyett haragot és hitetlenkedést láttam az arcán.

- Csak egyszer kérdezem meg – kezdte vészjóslóan, mire értetlenül összevontam a szemöldököm. – Honnan tudja?

Hát persze, hogy nem tudja hova tenni a történteket. Potter sem értette, hogyan láthattam olyasmit, miről tudnom sem lenne szabad. Visszatettem a poharat az éjjeli szekrényre, és az ölembe ejtett kezemet kezdtem vizslatni. Bármi jobb ötletnek tűnt, mint Perselus dühösen izzó szemébe nézni.

- Feleljen! – dörrent rám. – Azonnal mondja el, ki mondta ezt el magának!

- Senki – feleltem.