Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

Bízom benned

Perselus

Csak arra kellett volna gondolnom, hogy gyakorlatilag majdnem megdugtam az egyik diákomat.

Ehelyett csak az járt a fejemben, hogy mégis hogyan tudtam eddig elfojtani a vágyamat.

Ahogy Mavis ajka az enyémhez ért, elemi erővel szakadt át bennem a gát, amivel az érzéseimet kontrolláltam. A lány kezes volt, finom és mámorító, épp ahogy elképzeltem. A barackos illat, a gyümölcsös, édes íz volt abban a percben minden, amit tökéletesnek éreztem. Mavis hozzám tartozott, én pedig hozzá.

Kamasz korom óta nem tapasztaltam olyan vad szenvedélyt, mint ami végigszáguldott rajtam akkor, amikor Mavis testének legérzékenyebb pontját hozzám nyomva megvonaglott az ölemben. Mintha ott helyben a magamévá tettem volna. Imádtam azt a kéjjel átitatott hangszínt, amivel a nevemet sikította az élvezet pillanatában. Erre reagálva szakadt ki belőlem a lány neve.

A karjaim közt tartva őt elbotorkáltam a kanapéhoz, és fáradtan ledőltem rá. Mavis a nyakamba csimpaszkodva pihegett, mellkasunk egy ütemre emelkedett, ahogy kapkodva próbáltunk levegőhöz jutni.

- Szóval akkor... Mi most járunk?

Meglepetten néztem le Mavisre, aki mosolyogva nézett fel rám. Mosoly. Mindig ez az átkozott, sejtelmes mosoly.

- Nem fogalmaznék ilyen gyermetegen – feleltem, mire a lány elhúzta a száját. Halkan felnevettem. – De igen, határozottan jogot formálok rád.

Mavis felemelkedett és megcsókolt. Elmosolyodtam.

- Olyan jó ezt hallani!

- Mit? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Hogy tegezel. Sokkal személyesebb így minden.

- Az imént történtek után érdekes lenne nem személyesnek nevezni a kapcsolatunkat – jegyeztem meg, mire a lány nevetett ugyan, de az arca élénken kipirult.

- Nem tehetek róla – vonta meg a vállát. – Szenvedélyesebb vagy, mint gondoltam.

Félmosolyra húzódott a szám. Hat hónap. Mindössze ennyit kell kibírni, és semmi és senki nem állhat többé közénk. Már ha meg tudom állni, hogy ne támadjam le a folyosón minden alkalommal, amikor szembejön velem...

- Beszélni akartál velem? – léptem be Minerva irodájába. A jelen helyzetben nem tartottam ezt a legszerencsésebb helyzetnek.

Minden és mindenki gyanús volt, amióta Mavisszel együtt voltunk. Sejtettem, hogy elmondta a barátainak, Foxnak és Hamiltonnak legalábbis biztosan. Nem hibáztattam érte. Boldog volt. Csak úgy sugárzott, semmi sem ronthatta el a kedvét. Számomra még hetek múltán is hihetetlen volt belegondolni, hogy mindez miattam van. Miattam boldog, kettőnk miatt. Habár én sosem mondtam ki, hogy szeretem (ehhez még időre volt szükségem, és ezzel Mavis is tisztában volt), ő számtalanszor fordult hátra, ha elsétáltunk egymás mellett, és eltátogta, hogy szeret. És nemcsak mondta, hanem ezt a tudtomra is adta, aminek nem mindig lett egy egyszerű elköszönés a vége.

Vegyük csak például a legutóbbi bájitaltant. Az óra végén szokás szerint Mavis maradt utoljára. Ezt a szokást már akkor felvette, amikor idekerült szeptemberben, szóval nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

- Nem lesz órád? – kérdeztem felnézve a papírokból, miután Halley után becsukódott ajtó. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy egy másodpercre visszanézett ránk, és az ajkát beharapva igyekezett nem idióta módjára vigyorogni.

- De, különóra Cross-szal – vonta meg a vállát, és áthajolva az asztal felett adott egy buja csókot. – Szerinted megsértődne, ha ma kihagynám az óráját? – kérdezte két csók között.