Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

Képes vagyok veled akármiről beszélni

Mavis

Megijedtem.

Amióta beszélt McGalagonnyal, Perselus ugyanúgy került engem, mint amikor először célozgattam rá, hogy szeretem. Csöpp is megérezhette rajtam a feszültséget, hiszen napok óta mást sem csinált, csak csipkedte az ujjamat, hogy engedjem ki a kalitkájából. Rikácsolva rótta a köröket a hálóban; Wendy meg is jegyezte, hogy a folyosón kéne tartani, hadd bosszantsa Weasley-t, aki amúgy se nagyon végezte a dolgát, hiszen ahelyett, hogy megbüntette volna az éjszaka kijárkáló diákokat, úgy tett, mintha nem látna senkit, vagy ha büntetőmunkára küldtek hozzá valakit, megelégedett azzal, ha az illető megetette az iskolai baglyokat. Perselus volt a legjobban kiakadva rá emiatt, a többi tanár vagy nem törődött vele, vagy mint Potter és Granger, igyekeztek elfojtani a nevetést, amikor előadta, hogy éppen ki adott enni a madaraknak.

Halley és Vincent persze tudta, hogy mi, úgymond, egy pár vagyunk. Maynek, az ikreknek és Vincent haverjainak egyelőre nem akartam mondani semmit, legfőképp azért, mert Eleanor és Tiana a Roxfort első számú pletykafészkei. Szeretem őket, meg minden, de nem kockáztathattam, hogy csak véletlenül is elszólják magukat valaki olyan előtt, aki előtt nem kéne.

A közel fél év, amit titkolózva muszáj lesz kibírnunk, lassan csökkenni kezdett. Sikeres volt a vizsgám mindenből, így megszabadultam Diaz, Bones és Cross délutáni pluszóráitól. És ha már Crossnál tartunk: az a nő úgy néz rám azóta, hogy kis híján tanúja volt az afférunknak Perselusszal, mint a véres rongyra. Süt róla az undor, amit szerintem Perselus nem akar észrevenni. Így viszont én sem akarok botrányt csinálni.

A hirtelen jött szabadidőmet olyan gyorsan el is felejthettem, ahogy jött. Perselus, McGalagony és Potter annyi feladatot sózott ránk a második félévben minden nap, hogy kész csoda volt, ha takarodóra végeztünk. Pénteken még kegyetlenebbek voltak: le kellett mondanom az első roxmortsi hétvégémről, hogy mindennel készen legyek hétfőre. A lányokkal elmaradtak a lefekvés előtti kibeszélőshow-k, szó nélkül bedőltünk az ágyba és már aludtunk is.

A lényeg, hogy amúgy is kevesebbet találkoztam Perselusszal, mint szerettem volna, de még így is feltűnő volt, hogy akárhányszor rám nézett a folyosón, az arcára kiült a kétség, amit nem tudtam hova tenni.

Talán fel akarja adni? Túl sok neki az a négy hónap, ami még hátravan a tanévből, ezért inkább szép fokozatosan elhidegül tőlem, miért így egyszerűbb megszabadulni egy kéretlen kapcsolattól? Nem, ehhez nekem is lesz egy-két keresetlen szavam. Március végén én is azok között leszek, akik hazautaznak a húsvéti szünetre (ez a szám azért jóval kevesebb, mint a karácsonyi szünetkor: a baráti körömből rajtam kívül csak Halley megy haza a szüleihez, de nem a teljes szünetre, az utolsó napon visszautazik, míg én majd csak a szünet lejárta után). Addig ki kell találnom valamit. Ha kell, mondja a szemembe, hogy ennyi elég volt belőlem, de ne hagyjon újra kétségek között. Még egyszer nem bírnám ki.

Az elhatározásommal ellentétben sokáig nem lett a dologból semmi. Perselus nagy ívben elkerült és magasról tett rám, nekem pedig muszáj volt elsődlegesen a feladataimra koncentrálnom. A szünet előtti napokban azonban elhatároztam magam, félretoltam McGalagony beadandóját, és meg sem álltam Perselus irodájáig.

Ismertem már annyira, hogy tudjam, egy szimpla Alohomora!-val nem lehet bejutni az irodájába, ezért egyszerűen bekopogtam.

Semmi válasz.

Újra próbálkoztam, ezúttal határozottabban.

Még mindig semmi.

Ezt még eljátszottuk egy párszor, amíg megelégeltem, és idegbeteg módjára elkezdtem verni az ajtót.