Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

Beavatlak a múltamba

Mavis

A húsvéti szünet nem éppen úgy sikerült, mint vártam. Egészen pontosan katasztrófa volt. És nem a szüleim miatt, hanem miattam.

Persze utólag könnyű megbánni valamit, aminek nem kellett volna megtörténnie. Már azelőtt rájöttem, hogy úgy viselkedtem, mint egy hisztis picsa, mielőtt felszálltam a Roxfort Expresszre a szünet utáni napon. De akkor egyszerűen nem értettem, mégis mit gondoltak a szüleim.

Komolyan azt hitték, jó ötlet odahívni Marie, Annie és Judy hármasát azok után, hogy én egyetlen szó nélkül felszálltam szeptemberben a vonatra, ők pedig szó nélkül hagyták mindezt? Igen, régen elválaszthatatlanok voltunk. A régi mugli iskolámban mindenki ismerte a négyesünket: én voltam a pimasz, Marie az okos, Annie a bátor, Judy pedig a lojális. (Ebbe jobban belegondolva Marie hollóhátas, Annie griffendéles, Judy hugrabugos lehetne, ha nem lennének tökéletesen hétköznapiak.) Meg sem tudnám mondani, hány fiút szédítettünk (ez nekünk olyan mindennapos elfoglaltság volt, mint az evés vagy az alvás). Tisztában voltunk vele, hogy nemcsak az éltanulók, hanem az iskolaszépek cím is a miénk. Az összes lány a barátnőnk akart lenni, mi azonban senkit sem engedtünk igazán közel magunkhoz. Kedvesen és közvetlenül viselkedtünk mindenkivel, ha kellett, segítettünk bármiben, de ennél többet nem várhatott senki.

Az összes hétvégét együtt töltöttük: hol moziba, színházba mentünk, néha kirándultunk családostól, vagy csak elmentünk bevásárolni, csajos napot tartani. Nálunk a pizsiparti nem merült ki egy éjszakában, minimum három-négy napig költöztünk be hárman a negyedikhez. A szüleink is jóban voltak, tisztelték egymást, nem volt ellenükre, hogy még vécére is együtt jártunk.

Igazából eddig eszembe sem jutott, hogy hiányoznak. A Roxfort és Perselus teljesen elvarázsolt, nagyon jól érzem magam ott, és ami azt illeti, én már Halleyt, Mayt és az ikreket tekintetem a legjobb barátnőimnek. Szeptember elseje óta egyetlen percet sem gondoltam a három egykori legjobb barátnőmre, akik biztosan ugyanígy voltak velem. Nem hagytak üzenetet. Nem is próbáltak kapcsolatba lépni velem. Egyszerűen elfogadták, hogy én már nem vagyok az életük része, sőt, egyáltalán nem zavarta őket.

Feszengve álltam a nappaliban, lábam mellett az utazóládával, és felváltva néztem a szüleimre és a trióra. Mondanom sem kell, egyikük sem mert a szemembe nézni; nekik talán még kellemetlenebb volt ez az egész helyzet, mint nekem.

- Hát ti? – kérdeztem fagyosan. – Nem Jessie szokásos tavaszköszöntő buliján kéne lennetek? Esetleg Jill szülinapján? Vagy Candy elhalasztotta a mai shoppingolást? Ja, és persze Eileent se szabad kihagynom az újdonsült a barátnőitek közül, nem igaz, csajok?

Jessie, Jill, Candy és Eileen volt utánunk a legnépszerűbb lánybanda a suliban. A tökéletes ellentéteink voltak: nagyképűek, lekezelőek, mindenkit megaláztak. Ha valakivel mégis leálltak jópofizni, csak azért tették, hogy felkapaszkodhassanak az illetőn. Miután ez megtörtént, a szerencsétlen ment a süllyesztő.

Gyűlöltük őket. Szerintem még az Anderson-Clark-Wendy triótól sem irtózom annyira, mint egykor ettől a négy cafkától. Az érzés persze kölcsönös volt, bár részükről csak azért, mert, mint mondtam, a második legnépszerűbb lánybanda voltak, utánunk.

Persze semmi valóságalapja nem volt annak a feltételezésemnek, hogy Marie, Annie és Judy csapódtak hozzájuk, miután én otthagytam a sulit. Az arcuk is ezt tükrözte.

Csak azt akartam, hogy fájjon nekik, amit mondok. Hogy gyűlöljenek, hogy azt is elfelejtsék, hogy a világon vagyok. A legkevésbé sem hiányoztak. Megtaláltam a helyem a saját világomban, innentől búcsút is inthetünk egymásnak. Mert őszintén, van értelme olyan állítólagos barátokkal kezdeni, akik nem is keresik az ember lányát? Szerintem nincs.