Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

De az is lehet, hogy csak mosolyogsz azzal a sejtelmes mosolyoddal...

Perselus

Nemcsak a diákokat, hanem a tanárokat is fegyelmezni kellett volna. Alig volt olyan a nagyteremben, aki meg bírt ülni két percnél tovább a fenekén. A legtöbben nem is ettek vagy ittak, csak beszélgettek, és türelmetlenül fészkelődtek a helyükön. A lányok többsége rikácsolt, hogy nem kér semmit, nem akarja tönkretenni a sminkjét, meg amúgy is, a végén még leeszi a ruháját, meg ehhez hasonló rendkívül érdekfeszítő dolgok. A hajukat igazgatták, és nagyjából félpercenként kérdezgették egymástól, hogy nem kenődött-e el a sminkjük. A szemem belesajdult a sok csillogó ruha látványába. A fiúkat ezzel szemben a legkevésbé sem érdekelte, hogy öltönyben nem igazán kéne elmebeteg módjára löködni és dobálni egymást. Mint a vadállatok... A tanári asztalnál láthatóan mindenki remekül szórakozott azon, hogy engem nagyon nem hat meg ez az egész. Elmondhatatlanul idegesített ez a nagy felhajtás, a fejem pedig sajgott az óriási hangzavartól.

- Miss White még nem érkezett meg – jegyezte meg Hermione.

Unottan bólintottam. Tömeg ide vagy oda, nekem is feltűnt Mavis hiánya.

Nem voltam hajlandó újra ráordítani Clarkra, hogy ne bűvölje meg még valaki sütőtöklevét, ezért inkább kortyoltam a boromból...

...amit majdnem vissza is köptem, amikor az ajtó felé pillantottam.

Mavis sétált be rajta, hihetetlen eleganciával. Ruhája ugyanolyan árnyalatú kék volt, mint a szeme. Az ujja hosszú és csipkés, a felsője egy leheletnyit látni engedett a dekoltázsából, a szoknyája bokáig érő harangszoknya. Lágyan fodrozódott a lába körül, mintha kérkedne vele, hogy ő megteheti. Gesztenyebarna haja kócos kontyba fésülve ült a feje tetején. Valószínűleg sminket is viselt, de annyira szolidra sikeredett, mintha egyáltalán nem is lett volna rajta semmi. Az egyetlen csillogó dolog, amit viselt, egy korona alakú hajdísz volt, ami a kontyát ékesítette. Mosolyogva ült le Fox és Hamilton közé.

Muszáj volt lecsapnom a borospoharat az asztalra, mert amikor a barátnőjéhez fordult, és megláttam, hogy a ruhája hátulja nem több átlátszó csipkénél, ami csak a feneke vonalánál ér végét, megremegett a kezem.

- Akár egy igazi királynő, nem gondolod, Perselus?

- Valóban – válaszoltam. A szemem sarkából láttam, hogy Hermione leplezetlen mosollyal fordul vissza a fogásához.

Máskor megjegyzést tettem volna egy ilyen megnyilvánulásra, de most túlságosan lekötötte a figyelmemet, hogy Mavist figyeljem. Éppen csirkét szedett a tányérjára. Ebben is különlegesebb volt, mint bárki más a teremben. A külsején kívül semmivel sem mutatta, hogy ez a vacsora egy kicsit más, mint az eddigiek. Olykor felnevetett, ha valamelyik idióta hozta a formáját. Sokszor összenézett Foxszal, de Hamiltonnal is váltott néhány bizalmas szót, amit csak a legjobb barátainkkal teszünk.

Éppen egy teli kancsóért nyújtózkodott, amikor felnézett, és találkozott a tekintetünk. Eddig csak akkor fordult ez elő, ha megelégeltem, hogy folyton engem bámul, és egy szúrós pillantással jeleztem, hogy fejezze be. Ezek az alkalmak nem tartottak tovább két másodpercnél. Ez a mostani viszont más volt. A szemében huncutság csillogott, az ajka mosolyra húzódott. Igyekeztem közömbösen nézni rá, legbelül viszont megmozdult bennem valami. Mavis átkozottul gyönyörű volt, és láthatóan ezzel ő maga is tisztában volt. Integetett nekem, majd fogta a kancsót, töltött magának az italból, és visszatette. Újra a barátainak szentelte a figyelmet. Úgyis tudta, hogy nem intek vissza neki. Mégis, amikor lopva felém pillantott, megeresztettem egy halvány mosolyfélét. Nem kellett odanéznem, tudtam, hogy a mosolya még szélesebb lett.