Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

Talán most sírsz a meghatottságtól

Perselus

Nevetséges.

Ez volt a leghatározottabb gondolatom, amikor Minerva a december elejei megbeszélésen bejelentette, hogy a karácsonyi szünet előtti nap megrendezzük a hagyományos karácsonyi bált. Reménykedtem benne, hogy idén kivételesen nem lesz (elég egyértelművé tettem tizenhét év alatt minden bálon, hogy felesleges ekkora felhajtást csapni egy olyan ünnep körül, amit nem is tölt mindenki a családjánál), de Minerva meg sem hallotta a gúnyos horkanásokat, amik időről időre kiszakadtak belőlem. A kolleginák persze egytől egyig díjazták az ötletet, sőt, Ellie Cross és Claire Diaz, a Hollóház és a Hubrabug házvezetőinek első dolga volt, hogy tájékoztassák erről a házuk diákjait.

- Gondolom, nekünk is szólnunk kéne erről a mieinknek. – Potter arcára is kiült az undor, amikor meghallotta a bál szót. Ez volt az első alkalom jó ideje, hogy hozzám intézte a szavait.

Mondanom sem kell, amióta kiderült, hogy annál is jobban megszégyeníti a mardekárosaimat, mint én a griffendéleseket, még fagyosabb lett a hangulat, ha mi ketten egy teremben tartózkodtunk. Potter és Hermione ugyan kibékültek már, de nem lehet nem észrevenni a gyilkos pillantásokat, amiket a lány küld a féleszű felé, ha rám vagy valamelyik diákomra célozgat. Sosem kért bocsánatot azért, amiket mondott. Nem is volt rá szükség, hiszen tanári állás ide vagy oda, az én szememben Potter még mindig ugyanaz az arrogáns, nagyravágyó kölyök, mint régen.

- Lenyűgöző a felfogóképességed, Potter – vetettem oda gúnyosan, és a folyosó felé vettem az irányt.

- Várj! – ragadta meg a karomat. – Valamit tudnod kellene.

A szemem résnyire szűkült, a hangom jegesebb volt a téli hóviharnál.

- Halljuk, ezúttal mivel kapcsolatban gondolja azt a nagy Harry Potter, hogy okosabb nálam?

- Megtanítottam Mavis White-ot patrónust idézni – mondta egyszerűen, és elhallgatott.

- Ez minden? – kérdeztem. – Miss White már beszámolt a sikeréről. Feleslegesen tartasz fel, mint mindig, Potter. Eressz! – rántottam ki a karomat a szorításából. – Annál csak jobb dolgok várnak rám ma, mint téged hallgatni.

Ha ez egy bocsánatkérési kísérlet volt, azzal már rég elkésett. A Mardekár klubhelyiségébe indultam, Potter pedig ahelyett, hogy a Griffendélébe ment volna, szorosan a nyomomban volt. Ha a szeme nem az anyjáé lenne, teljes szívemből gyűlölném. De így képtelen vagyok rá. Akárhányszor elszántan a szemembe néz, Lily szemével teszi – ahogy most is.

Felsejlett előttem a nő alakja, és vele együtt egy könnyekkel teli, égszínkék szempár. Összeszorítottam a szememet. Sosem lett volna szabad kimondanom neki az örökkét. Valami megváltozott bennem, Mavisben pedig reményt ébresztettem. Már ha tényleg csak az ő reménykedéséről van szó, nem pedig a miénkről.

- Miss White patrónusa őzsuta.

Potter hangja zökkentett ki. Amit mondott, az felért egy hidegzuhannyal. Csigalassúsággal, mintha attól félnék, hogy aki mögöttem áll, bármikor megtámadhat, hátrafordultam.

- Mit mondtál, Potter?

- Jól hallottad. Miss White patrónusa őzsuta – ismételte készségesen. – Ugyanolyan pálca, ugyanaz a patrónus... Tévedek, vagy ez már kicsit több, mint véletlen?

- Ne célozgass, hanem mondd, mi jár az idióta fejedben! – Újra megtaláltam a jól megszokott hangszínemet, ezzel igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. – Egyáltalán, miért nem a saját dolgoddal törődsz? Hagyj végre békén!