Egy történet arról, amikor két átlagos és magányos fél egymásra talál, kicsit sem mindennapi, ezen felül megfelelő helyzetben. A tiltott kapcsolatuk minden probléma ellenére virágzásra képes vagy hervadásra ítélt?
"-Odaadtam neki a szüzességem.-bu...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~Nem az számít, ki mit gondol - rólad. Az számít, ki szeret - téged. Nem az a fontos, aki arcával mosolyog csak rád, az a fontos, aki lelkével teszi. Nem az számít, aki mindent tud rólad, az számít, aki szívedet ismeri. Nem az a fontos, aki szemével néz téged, csak az, aki szívével lát. Ne törődj azzal, aki csak kapni akar tőled, azzal foglalkozz, aki adni is akar. Nem az a fontos, aki a hiányt nézi benned, csak az, aki kincseidet látja.~
Csitáry-Hock Tamás
▁▁▁▁▁▁დ▁▁▁▁▁▁▁
Dee Robinson~
Az előttem álló göndör hajú férfi tekintete riadt lett, miután kiejtettem a szavaimat, nemsokkal később még távolabb lépett tőlem. A szívem összeszorult, amint felfogtam, ez is valamiféle válasz volt a részéről, méghozzá nem is valami kegyes felém. Bár, nem hibáztathattam, ugyanis ahogyan Ő fogalmazott, az állásával játszott miattam, és pontosan tudtam mekkora dolog volt ez a részéről, ezért sem akartam neki csalódást okozni. Úgy tűnt, elkéstem ezzel.
-Egy felvétel?-kérdezett vissza miközben tekintete homályos lett a gondolatokról. Hiányzott teste melege és közelsége, ezért lehajtott fejjel összefontam magam körül karjaim.
-Igen, de már semmi baj nincs, nem fog kiderülni az ami köztünk történt.-bizonygattam, remélve tényleg elhitte ezt, ugyanis szükségem lett volna rá ahhoz, hogy átvészeljem ezt az időt. Tisztában voltam vele, neki is éppen ennyire fontos volt ez, ha nem jobban.
-Biztos vagy te benne?-kérdezte szemrehányóan-Megbízol abban a Danielben vagy kiben?-tárta szét karjait, de nem kiabált mert tudta, a szüleim rájöhettek volna, hogy itt volt, vagy talán nem akart fájdalmat okozni azzal, hogy felemeli hangját. Valójában viccesnek véltem, hogy még nem tanulta meg a nevét, holott egy ideje már az osztályába járt.
-Dylan.-javítottam ki egy apró, gondterhelt sóhaj után-És igen, bízom benne, mert tudom, nem akarna nekem ártani. Évek óta jóban vagyunk, nem verne át.-szóltam hozzá kellemesen, és nyugodtan várva arra, hogy Ő is lehiggadjon.
Közelebb léptem hozzá, és ujjaimat övéi közé fűztem, miközben smaragdzöld tekintetét figyeltem. Nem mertem hagyni, hogy dühösen távozzon, főleg azok után nem, amit nemrég bevallottunk egymásnak.
-Higgy nekem, tudom, hogy képtelen lenne ártani másoknak. Ha nem bíznék benne, akkor már rég elvettem volna tőle a felvételt és megsemmisítettem volna. Nem akarom egyikünket sem bajba sodorni, mert tudom, hogy kockázatos lenne. Nem akarlak elveszíteni. Te is bízz meg bennem, kérlek.-néztem sötéten csillogó szemeibe, amelyek kételkedve néztek rám.
