Csak egy kávé? (Kempf Zozó ff)

Ne hallgatózz!!!!!!

Este 11 felé kibotorkáltam teázni. Nem volt jó ötlet. Nagyon nem. Patrik és Zozó beszélgetett a konyhában. Egyből vissza akartam menni a szobába, de győzött a kíváncsiság. A falnak támaszkodva hallgattam a két fiút.

Egy újabb jó tanács. Ne hallgatózz!

-Annyira idegesítő. Folyton rajtam lóg, és nem bírok vele. Konkrétan levegőt nem kapok tőle.

-Akkor mondd el neki. Ez így nem maradhat, hogy azt hiszi minden rendben van köztetek. Mondj el neki mindent. Olyan lánynak ismertem meg, aki inkább az igazságra vágyna, mint, hogy szánalomból elviseld.

-És amikor a rajzokról beszél, unalmas.-itt vajon a műszaki rajzaimra gondolt? Nem tudom. Egyszerűen nem tudom.

A szobába felsietve csuktam össze a bőröndjeim egyikét. A két telipakolt táskát egymás mellé állítottam, és a könnyeimet törölgetve feküdtem le aludni. Természetesen ez nem ment, de Zozó bevette a szimulálásomat. Fél kezét a derekamra tette, amikor elaludt undorodva tettem arrébb a testrészét.

Borzalmasan néztem ki. Hajnal 4 órakor kisettenkedtem a házból, és siettem az állomásra. A hajam kócos volt, a szemfestékem pedig vékony csíkokban folyt végig az arcomon egészen a nyakamig. De ez egyáltalán nem érdekelt. Az egyetlen dolog amit szerettem volna, az a nyugalom.

Amint hazaértem a táskákat csak ledobtam a földre. A maradék sminkemet letöröltem magamról, majd a folyamatosan csörgő telefonomat lenémítottam. Szükségem lett volna a pihenésre. De egy cseppet sem aludtam.

Mivel amint felébred az első dolga az lenne, hogy itt keressen, így el kellett mennem. Ha egyáltalán keresne. De még nem tudom, hogy hová. A keresztanyámhoz nem mehetek, ő sem és én sem bírnám, Anna és Patrik túl közel lakik hozzá, a szüleimet pedig nem akartam ezzel terhelni. Az opciók közül mégis az utolsó az, ami a legjobbnak tűnik.

A bepakolt dominikai bőröndöket húztam most is magam után. Anyukámat még mindig remegő hanggal hívtam fel, mint minden aggódó szülő azonnal rávágta, hogy szívesen várnak. Újabb vonatozás várt rám. 

Az emberek furcsán néztek rám, de nem érdekelt túlzottan. Az egyetlen célom az volt, hogy hazaérjek. Mármint haza a szüleimhez. 18 évesen költöztem fel pestre, azaz 4 éve. Azóta ritkábban látom a családomat. Sajnos.

1,5-2 óra múlva borultam anyukám nyakába, aki kocsival jött értem az állomásra.

-Mi történt?-húzta fel fél szemöldökét.

-Zozo-nyögtem ki ismét szipogva. Szülőm bátorítóan átölelt, és az autónkhoz kísért.

-Egy forrócsoki mellett megbeszéljük. Tudom, hogy tavasz van, de imádod, ahogyan én is. A húsleves mellett majd a forrócsoki helyrehoz.

-Köszönöm.

Anyu mindenbe beavatta másik szülőmet. Mire hazaértem már mindenről tudott.

-Tudod, hogy nem díjaztam sosem azt, hogy ilyen hamar összeköltöztetek azzal a fiúval. De örültem neki, mert ő végre normális volt. Az előző barátod után egy megváltás volt. Sajnálom, hogy ez történt. De pontosan mi is?-mindent elmondtam amit én tudtam. A tegnap esti beszélgetésüket, azt, hogy igazából nekem ott sem kellett volna lennem.

-Biztos, hogy rólad beszélt?-kevergette meg anyu a levest. Ismét kitört belőlem a sírás, a konyhapulton ülve.

-Ha nem, akkor van egy másik nő is az életében.-egy újabb csomag zsebkendőt bontottam fel.

-Feküdj le kicsim jó? Rád fér a pihenés. Ha eszünk felkeltelek. De aludnod kell. Tudom, hogy nehéz, de helyre fogsz jönni.

Lehajtott fejjel vonultam be a régi szobámban. Minden olyan volt, mint ahogyan hagytam. Kicsit kislányos, de már a mostani stílusom is kirajzolódni látszódott.

Kimerülten terültem végig az ágyamon. Gondosan megágyazva várt ràm, én viszont egy perc alatt tettem tönkre. Nem sokat kellett várnom arra, hogy a könnyes szemeim végre  lecsukódjanak.