Csak egy kávé? (Kempf Zozó ff)

Nem várt találkozás

A reggeli önkínzásomat folytattam egész héten. Ismét egy hosszabb futásra készültem, de kivételesen ettem előtte. Igaz egy almát, de az is számít.

Hiába éltem ebben a pici faluban 18 évig, még mindig sikerül ismeretlen utakat felfedeznem. Az egyik ilyenen szedtem a lábamat, amikor egy túlontúl ismerős autó állt meg mellettem.

Matt fekete árnyalatban ragyogott. Sajnos túlságosan is ismerős volt. Egy szőke fiatalember szállt ki belőle, laza, sportos öltözetben.

Egy hosszú lépéssel már el is ért hozzám. Izmos karjait a derekam köré fonta, illata pedig az agyamba kúszott. Egy darabig lefagyva tűrtem ölelését, majd a vállát és a hátát püfölve próbáltam szabadulni.

-Kicsim, saját magaddal harcolsz ugye tudod?-a név hallatán egyszerre öntött el a jóleső bizsergés testemet, de a keserűség is megjelent a számban.

-Ne merj így szólítani. 3 hétig nem kerestél. Most pedig egyszer csak betoppansz, hogy ,,itt vagyok" mintha mi sem történt volna?

-Kerestelek. De semmire nem válaszoltál. Mellesleg te menték el itthonról szó nélkül.-kezdett ő is hangosabban beszélni

-Eressz el. Azonnal.-kiáltottam rá, már majdnem sírva.

-Elmondanád végre, hogy mégis miért viselkedsz így velem? Akit elvileg szeretsz?-kezdett már ő is kiabálni. Sosem láttam még ennyire idegesnek.

-Éppen azért mert én szeretlek.-tört ki belőlem végleg a sírás. Akármennyire is próbáltam erősnek tűnni, ez kicsit sem sikerült. Egy alapjáraton csendes földút az előbb a kiabálástól, most pedig a sírásomtól volt hangos.

-Hé, nyugodj meg.-simította ismét vállamra a kezeit. Érintése most nyugalmat sugárzott. Az előbb kitéptem magam karjai közül, viszont jólesett az, hogy tudtam itt van velem. Francba a hangulatingadozással. Akármennyire is próbálom nem szeretni, sőt egyenesen gyűlölni, ezt lehetetlennek érzem.

Egy ideig görcsösen szorítottam, de ez kezdett kínossá válni, így muszáj volt elengednem őt.

-Jól vagy?

-Jól leszek.-nem szólt semmit egy darabig, majd egy aprót bólintott. Egy keserű mosoly bújkált ajkai sarkában, amit talán más észre sem vett volna.

-Rendben. Hazaviszlek.

-Nincs rá szükségem. Hazamegyek gyalog.-indultam el a megfelelő irányba. Csuklómnál fogva óvatosan visszahúzott, majd az autó felé tessékelt.

-De igenis van. Az sem biztos, hogy hazaérnél ilyen állapotban. Túl sovány vagy. Hazaviszlek, és eszel. Legalább akkor tudom, hogy biztonságban vagy.

Csendben beszálltam az autóba, és a 20 perces autóút alatt meg sem szólaltam. A rádió halk hangja töltötte be a teret. A kapunk előtt rutinosan leparkolt, majd egy halk köszönöm után ki is pattantam az autóból. Valószínű Annát faggatta arról, hogy merre lehetek. Bár nem tudom miért érdekli annyira, ha azokat mondta az öccsének.

A szobámba ledobtam magamat, majd ismét egy negyedórás pihenés után elmentem lezuhanyozni. A szüleim nem voltak otthon, de egy cetlit kaptam arról, hogy mikor érnek haza.
Addig nem csináltam semmi mást, csak a plafont bámultam.

Vajon miért keresett ma, ha Patriknak pedig panaszkodik? Miért nem mondja a szemembe, ha valami baja van?