Kim Taehyung || Tae ff

1.rész

Jiyu:
2086.máj. 16

-Biztos vagy benne?-Kérdezte Jin, hátra fordulva. Mellette az anyósülésen Namjoon ugyanígy tett.
Igyekeztem nem venni tudomást a ma már legalább szazadjára fel tett kérdésre.
Magamhoz húztam Yeontant majd ki néztem az ablakon, és alaposan szemügyre vettem a kis házat.
Kellemes hangulatot árasztott, hívogatóan hatott az úgymond semmiben.
-Egy órányira vagyunk a várostól! - sóhajtottam végül. - Nem lesz semmi baj!
Ki nyitottam a kocsi ajtaját és ki szálltam,nyomomban Yeontan-al.
-Egy órányira... - motyogta Namjoon körbe forogva!
A kora reggeli hűvösben meg borzongtam kissé, amit Jin egyből észre is vett.
-Jisooval mindent elő készítettünk neked. Be is megyek, be gyújtok a kazánba, aztán ha be pakoltál meg mutatom hogyan működik!
Bólintottam, majd Namjoon mellé léptem, hogy segítsek be cipelni a bőröndjeimet.
Yeontan boldogan futkosott a ház előtt.Ahogy végeztünk ki vonultunk a nappaliba, ahová Jin is csatlakozott hozzánk.
Még egy darabig beszélgettünk, majd a fiúk magamra hagyva el vonultak. Amit most nem is bántam.
Igaz ugyan hogy nagyon szeretem őket, de most magányra van szükségem.
A teraszon üldögélve élveztem a természet nyujtotta csendet és békét, amit csak Yeontan boldog ficánkolása zavart meg néha.
Szememet végig futtattam a tájon,ami már első pillantásra is fenséges látványt nyújtott ahogy az alíg ötszáz méternyire húzódó hegy vonulat inkább tekintélyt parancsolóan magasodott az aprócska kis házra, ami magányosan álldogált a hegy lábánál húzódó völgyben.
Ugyanolyan magányosan, mint amilyennek én éreztem magamat.
Jó ideig üldögéltem így, csendesen szemlélve a tájat,mire erőt vettem magamon és be vonultam a kis házikóba.
Elővéve bőröndjeimben lévő cuccaimat, halk sóhajt hallattam ahogy a finom anyagú pulóver a kezembe került. Orromhoz emeltem, lehunyt szemmel bele szippantottam,mélyen belélegezve az abból áradó bódító illatot, majd szipogva párat bele bújtam a puha anyagba.
Az elmúlt héthez hasonlóan, sokadjára engedtem utat keserű könnyeimnek. Kezemet a szívemre helyezve csúsztam le a fal mentén, mígnem sírásom keserves zokogásba fulladt.
Fájt a szívemnek minden, ami róluk szólt, minden ami csak azt sugallta ez már a múlt.
Nincsenek velem, és soha nem is lesznek.
Nem érezhetem az ölelésüket, az illatukat, csupán az a néhány ruhadarab maradt ami még pár napig emlékeztet rá, milyen is ha érzed őket.
Aztán csak néhány emlék.
Emlékek és a fájdalom, a maguk mögött hagyott űr.

Üveges tekintettel bámultam az üres monitort. Annyi minden volt a fejemben, ami tudatni akartam a köznéppel.
Végül erőt véve magamon le nyomtam az első betűt a billentyűzeten, a többi meg már jött magától.
Igaza volt Taehyung-ak. Az embereknek joguk van tudni arról, mi folyik a közvetlen közelükben.
A kormány túl sokáig tűrte hogy a hadügyminisztérium az orránál fogva vezesse, az emberek pedig épp ideje hogy ki húzzák a fejüket a homokból.
A Dionysus program már így is jóval több ártatlan áldozatot követelt, mint azt meg engedett lenne, épp ideje volt, hogy el töröljék.
És hogy mi a Dionysus program? Egy hazugság, ami által családok vesztették el szerettüket. Fiaikat, testvéreiket, apákat, unokatestvéreket, barátokat.
Egyszemélyes háborúnak indult, de a végén egy hadsereg gyűlt a hátam mögé és a háborút meg nyertem. De milyen áron?

Két hét!
Már két hete hogy Nam és Jin el hozott a kis házikóba, amiben azóta is Yeontan társaságában tengettem mindennapjaim.
Lassan a történetem végére értem.
El gondolkodva néztem a teraszról a szemem elé táruló csodát, ami annyira valószerűtlenné tette az elmúlt hónapok eseményeit, mintha csak valami külső szemlélő lettem volna.
A telefonom csörgése riasztott fel bambulásomból én pedig sóhajtva nyúltam a készülék után.
Be kapcsolva azt egyből Jin hologrammja ugrott fel, ahogy aggódva mégis mosolyogva köszönt.
-Hali édesem, mi újság? Tani? Nem vitte még el egy medve?
-Mi? - horkantok fel-Erre medvék is vannak?
Jin ablaktörlő hangja csapódott fülemnek, majd hirtelen Namjoon arca bukkant fel mellette.
-Ne ijesztgesd már. Jiu, arrafele nincsenek medvék. Sajnos nagyon régóta csak az állatkertben vannak az utolsó példányok!
-Az emberiség a bolygó mételye, mondtam már. Csoda hogy még egyben van ez a föld. - sóhajtottam.
-Ahm, ezt holnap személyesen is el mondhatod! - mondta vidáman Namjoon. Minek örül ez ennyire?
-Ha azért jöttök, hogy haza vig...
-Hé! - vágott a szavamba Jin. - Csak viszünk élelmet, két hét alatt azért pár dolog el fogyhatott, csak kérni akartalak hogy küldd el mire van szükséged.
Azért hiába vágytam a magányra, nagyon hiányzott már ez a két bolond és tény, hogy az utóbbi időben ők voltak a támaszaim és a vigaszaim.

Reggel Yeontan izgatott kaparászására ébredtem.
Mivel csak egy bugyiban meg egy kis vékony trikóban aludtam, inkább magamra kaptam az ágy végében lévő pulóvert, ami valamikor még Taehyung tökéletes testét védte a hidegtől.
Bár nem vagyok alacsony termetű, a pulcsi így is bőven comb középig le ér.
Ki érve a nappaliba meglepődve tapasztalom, hogy a konyhában valaki bőszen pakolgat, de Yeontan nyugodt lénye arra bíztat, hogy ne aggódjak, nincs veszély.
Mosolyogva gondolkodom azon, hogy ez a két dilis mikor kelhetett, csakhogy ilyen korán ide érjenek.
Lépteimet felfogta a puha, vastag szőnyeg, így egészen közel férkőztem a kis konyha tündérhez, de ahogy jobban meg figyeltem a hátát, egyáltalán nem hasonlított Jin-re!
Inkább...