Kim Taehyung || Tae ff

20.rész

   Egy hét telt el, a bombázás óta! Egy teljes hét, kétségbe eséssel és reménytelenséggel telve!
  Egy hét, fájdalommal és bűntudattal telítve!
  Egy hét magányosan!
   El telt egy hét, ezalatt sokat beszélgettünk Taewon-al.
-Holnap haza megyek! - mondta  csendesen. - Beszéltem Taehyung édesanyjával és igazat adott nekem, így döntésre jutottunk ! Szeretnénk ha velem jönnél!
-Tessék? - néztem rá meg lepetten! - Ezt most komolyan mondtad?
-A lehető leg komolyabban! Mindketten úgy gondoljuk, vagyis nem csak mi ketten, szóval, úgy gondoljuk, hogy jót tenne Neked, ha ki szakadnál innen egy kis időre!
   Továbbra is meg lepetten néztem rá, mivel azt hittem hogy csak viccel velem, de az arcát el nézve, Taewon halálosan komolyan beszélt!
-Értem!-motyogtam, de nem volt ellenemre az ajánlata. Én is éreztem, hogy ki kell szakadnom a jelenlegi életemből, és ez a lehetőség most pont kapóra jött. Talán akkor, nem fog annyira fájni, ki tudja... - Rendben, el megyek, de nem most, Veled!-egyeztem bele. - Van még itt egy kis dolgom amit el szeretnék intézni, de talán egy jó három hét után utánad megyek!
  Taewon figyelmesen tanulmányozta az arcom, majd lassan bólintott!
-Rendben! Várni fogunk!Addig mindent elő készitek, hogy kényelemben érezhesd magad!

  Másnap reggel Taewon el búcsúzott, és számomra ekkor tudatosult csak igazán, mennyire végérvényes minden!
  Egyedül maradtam!

   A hetes szektort még aznap át kutatták, de csak romokat találtak mindenhol! Sehol egyetlen túlélő sem!
   Igazi pokoljárás volt az eltelt hét, amit csak tetézett önmagam ostorozása!
   Fájt! Minden lélegzet vétel, minden pillanat, szinte a lelkemig hatolóan fájt!
  Képtelen voltam ki űzni magamból azt a mérhetetlen keserűséget, ami belülről akart szét tépni!
   Az állandó sírástól nem volt étvágyam, le gyengültem és folyton fáztam!
   Képtelen voltam tovább maradni Jisoo és Jin lakásán és Namjoon is hiába kért, nem költöztem be hozzá.
  Magam sem tudtam hogyan, de Taehyung lakásán kötöttünk ki, Yeontannal!

  Óvatosan, szinte már félve ereszkedtem az ágy szélére, mintha attól félnék, hogy apró darabjaira hullik alattam!
   Ahogy végig dőltem rajta, meg csapta orromat a férfi jellegzetes illata, és bármennyire fájt már mindenem a sok sírástól, bármennyire igyekeztem erős maradni, a zokogás fel tartóztathatatlanul tört fel belőlem, meg rázva egész lényemet!
  Sokára sikerült le nyugodnom. Kezembe vettem a telefonomat, majd tárcsáztam Jint.
  Jin fáradtan köszönt, mire egyből le támadtam.
-El akarok menni, egy-két hétre!...
  Ekkor meg láttam Taehyung pulcsiját, amit reszketve vettem magamhoz, majd bele bújtam!
   Végül Taehyung illatába burkolózva aludtam el!

Biztos vagy benne?-Kérdezte Jin, hátra fordulva. Mellette az anyósülésen Namjoon ugyanígy tett.
Igyekeztem nem venni tudomást a ma már legalább szazadjára fel tett kérdésre.
Magamhoz húztam Yeontant majd ki néztem az ablakon, és alaposan szemügyre vettem a kis házat.
Kellemes hangulatot árasztott, hívogatóan hatott az úgymond semmiben.
-Egy órányira vagyunk a várostól! - sóhajtottam végül. - Nem lesz semmi baj!
Ki nyitottam a kocsi ajtaját és ki szálltam,nyomomban Yeontan-al.
-Egy órányira... - motyogta Namjoon körbe forogva!
A kora reggeli hűvösben meg borzongtam kissé, amit Jin egyből észre is vett.
-Jisooval mindent elő készítettünk neked. Be is megyek, be gyújtok a kazánba, aztán ha be pakoltál meg mutatom hogyan működik!
Bólintottam, majd Namjoon mellé léptem, hogy segítsek be cipelni a bőröndjeimet.
Yeontan boldogan futkosott a ház előtt.Ahogy végeztünk ki vonultunk a nappaliba, ahová Jin is csatlakozott hozzánk.
Még egy darabig beszélgettünk, majd a fiúk magamra hagyva el vonultak. Amit most nem is bántam.
Igaz ugyan hogy nagyon szeretem őket, de most magányra van szükségem.
A teraszon üldögélve élveztem a természet nyujtotta csendet és békét, amit csak Yeontan boldog ficánkolása zavart meg néha.
Szememet végig futtattam a tájon,ami már első pillantásra is fenséges látványt nyújtott ahogy az alíg ötszáz méternyire húzódó hegy vonulat inkább tekintélyt parancsolóan magasodott az aprócska kis házra, ami magányosan álldogált a hegy lábánál húzódó völgyben.
Ugyanolyan magányosan, mint amilyennek én éreztem magamat.
Jó ideig üldögéltem így, csendesen szemlélve a tájat,mire erőt vettem magamon és be vonultam a kis házikóba.
Elővéve bőröndjeimben lévő cuccaimat, halk sóhajt hallattam ahogy a finom anyagú pulóver a kezembe került. Orromhoz emeltem, lehunyt szemmel bele szippantottam,mélyen belélegezve az abból áradó bódító illatot, majd szipogva párat bele bújtam a puha anyagba.
Az elmúlt héthez hasonlóan, sokadjára engedtem utat keserű könnyeimnek. Kezemet a szívemre helyezve csúsztam le a fal mentén, mígnem sírásom keserves zokogásba fulladt.
Fájt a szívemnek minden, ami róluk szólt, minden ami csak azt sugallta ez már a múlt.
Nincsenek velem, és soha nem is lesznek.
Nem érezhetem az ölelésüket, az illatukat, csupán az a néhány ruhadarab maradt ami még pár napig emlékeztet rá, milyen is ha érzed őket.
Aztán csak néhány emlék.
Emlékek és a fájdalom, a maguk mögött hagyott űr.

Üveges tekintettel bámultam az üres monitort. Annyi minden volt a fejemben, ami tudatni akartam a köznéppel.
Végül erőt véve magamon le nyomtam az első betűt a billentyűzeten, a többi meg már jött magától.
Igaza volt Taehyung-ak. Az embereknek joguk van tudni arról, mi folyik a közvetlen közelükben.
A kormány túl sokáig tűrte hogy a hadügyminisztérium az orránál fogva vezesse, az emberek pedig épp ideje hogy ki húzzák a fejüket a homokból.
A Dionysus program már így is jóval több ártatlan áldozatot követelt, mint azt meg engedett lenne, épp ideje volt, hogy el töröljék.
És hogy mi a Dionysus program? Egy hazugság, ami által családok vesztették el szerettüket. Fiaikat, testvéreiket, apákat, unokatestvéreket, barátokat.
Egyszemélyes háborúnak indult, de a végén egy hadsereg gyűlt a hátam mögé és a háborút meg nyertem. De milyen áron?

Két hét!
Már két hete hogy Nam és Jin el hozott a kis házikóba, amiben azóta is Yeontan társaságában tengettem mindennapjaim.
Lassan a történetem végére értem.
El gondolkodva néztem a teraszról a szemem elé táruló csodát, ami annyira valószerűtlenné tette az elmúlt hónapok eseményeit, mintha csak valami külső szemlélő lettem volna.
A telefonom csörgése riasztott fel bambulásomból én pedig sóhajtva nyúltam a készülék után.
Be kapcsolva azt egyből Jin hologrammja ugrott fel, ahogy aggódva mégis mosolyogva köszönt.
-Hali édesem, mi újság? Tani? Nem vitte még el egy medve?
-Mi? - horkantok fel-Erre medvék is vannak?
Jin ablaktörlő hangja csapódott fülemnek, majd hirtelen Namjoon arca bukkant fel mellette.
-Ne ijesztgesd már. Jiu, arrafele nincsenek medvék. Sajnos nagyon régóta csak az állatkertben vannak az utolsó példányok!
-Az emberiség a bolygó mételye, mondtam már. Csoda hogy még egyben van ez a föld. - sóhajtottam.
-Ahm, ezt holnap személyesen is el mondhatod! - mondta vidáman Namjoon. Minek örül ez ennyire?
-Ha azért jöttök, hogy haza vigy...
-Hé! - vágott a szavamba Jin. - Csak viszünk élelmet, két hét alatt azért pár dolog el fogyhatott, csak kérni akartalak hogy küldd el mire van szükséged.
  Azért hiába vágytam a magányra, nagyon hiányzott már ez a két bolond és tény, hogy az utóbbi időben ők voltak a támaszaim és a vigaszaim.

Reggel Yeontan izgatott kaparászására ébredek.
Mivel csak egy bugyiban meg egy kis vékony trikóban aludtam, inkább magamra kapom az ágy végében lévő pulóvert, ami valamikor még Taehyung tökéletes testét védte a hidegtől.
Bár nem vagyok alacsony termetű, a pulcsi így is bőven comb középig le ér.
Ki érve a nappaliba meglepődve tapasztalom, hogy a konyhában valaki bőszen pakolgat, de Yeontan nyugodt lénye arra bíztat, hogy ne aggódjak, nincs veszély.
Mosolyogva gondolkodom azon, hogy ez a két dilis mikor kelhetett, csakhogy ilyen korán ide érjenek.
Lépteimet felfogja a puha, vastag szőnyeg, így egészen közel férkőzöm a kis konyha tündérhez, de ahogy jobban meg figyelem a hátát, egyáltalán nem hasonlít Jin-re!
Inkább...