Tudom ki vagyunk

9. Fromage

"~ Jó! Magyarázd el nekem William, hogy mi a kénköves ménkőt keresünk már megint egy ügyön? ~" Tudakolom, ahogy a koncertterembe megyek.

"Figyelem elterelést, mielőtt ráugrunk a Doktorra!" Kuncogja, én meg akaratlanul is elmosolyodok. Van benne valami, de azért tudjuk magunk annyira kontrollálni, hogy ne ugorjunk neki Hannibalnak.

- Csak, hogy itt vagy Will! - Jelenik meg Jack és vezet be a koncertterembe, ahol a színpad közepén meg is látom a hullát, akinek felnyitották a torkát. Mikor pedig egyedül maradok lehunyom a szemem, hogy visszajátsszam az eseményeket, ahogy történhettek. Elkészítem a hangszert és felkészülök a játékhoz. Hallom a hangokat, amiket a gyilkos is hallhatott.

- Egy szerenád, de kinek? - Kérdezem és nyitom ki lassan a szemem a rekonstrukcióban, csak hogy meglássam Dr. Lectert közvetlen előttem egy széken. A kezeim megdermednek és mérges vonások lesznek úrrá az arcomon. - Ejnye, ejnye killdeer, ez ostoba ötlet volt. Csak találjalak meg! - Térek vissza a jelenbe, hála az égnek még mindig egymagamban.

Hát mondanom sem kell, hogy ezután a napom nem valami kellemesen telt, még az a pár óra sem amit Dr. Lecter mellett töltöttem, az ügyről beszélgetve. Sőt a hangulatom csak romlott a percekkel, folyamatosan morogtam és ez még este is tartott, amikor a házamban fel és le sétálok és igyekszem nem rálépni valamelyik kutya farkára. Kicsit nehéz koncentrálni arra, hogy mi van körülöttem, mikor a gondolataim teljesen máshol járnak.

- Megölöm! - Morogja William.

- Még élve felnyitjuk a nyakát, hogy tudja milyen hangszernek lenni! - Egyezek bele, minden gondolkodás nélkül.

- Oh, igen! - Mosolyodik el William. - Gondolj bele, milyen gyönyörű lenne a kis madárka nyakán szerenádozni a Doktoréknak! - Suttogja, ahogy megnyalja az ajkunk.

- Majd közszemlére tenni a vadászkutyáknak. - Gondolkodom el és húzódik egy széles mosolyra a szám. Mikor is hirtelen kopognak az ajtómon, én meg azonnal oda nézek és gyanakodva nyitom ki a szerkezetet. - Alan? Nem számítottam rád! Gyere beljebb! - Mondom kedvesen, ahogy beinvitálom a pszichiátert.

- Sajnálom, hogy nem szóltam, csak kíváncsi voltam rá hogy vagy. Hallom beszélgetsz Abigailel. Jó tudni, hogy számíthattok egymásra. - Mondja zsebre tett kezekkel.

- Olyan, mintha a lányom lenne, nem hagyom magára, ezért nem kell aggódnod. - Mondom kihúzva magam.

- Tudod milyen vagyok. Néha a kelleténél többet aggódok. Tényleg bírod a munkát? Ha kell valami, csak mondd és segítek benne. - Ajánlja fel, nekem pedig egy őrült ötlet fogan meg a fejembe, amit majdnem véghez is viszek, ha nem történt volna meg az az igazán ritka dolog, hogy megjelenik Alan léleklénye.

- Vér! - Vicsorog rám a tündér fiú Alan válla fölül. Én meg megforgatom a szemeim.

- Tud mást mondani? - Nézek Alanre, aki elmosolyodik és megvonja a vállát. - Köszönöm a látogatást Alan. - Mondom és hála az égnek a férfi érti, ha el van küldve és felesleges a jelenléte, úgyhogy hamarosan egyedül is maradok, de nem bírok meglenni egy helyben és már csak azt veszem észre, hogy egyenesen Baltimoreba vezetek ott is Dr. Lecter házához. Ahol be is csöngetek az ajtón. A szemem sarkából mozgást látok, de csak mosolyra húzom a számat.

"Azt hiszi nem láttuk." Mondja szinte mosolyogva William, de a gondolataink a következő pillanatban összeolvadnak, mikor kinyílik az ajtó és be leszünk invitálva.

- Majdnem megcsókoltam Alan Bloomot. - Mondom ki minden kertelés nélkül még magam is meglepve vele. Látom a hitetlenséget a férfi arcán, ahogy beljebb vezet. - Igazán megmondhattad volna a vendégednek, hogy használhatja az ajtót is, nem kell hátul kiszöknie. - Vonom meg a vállam.