Tudom ki vagyunk

13. Relevés

A kórházba tett kiruccanásunk nem sok izgalmat hordozott magában, legfeljebb annyit, hogy nem láttuk minden áldott nap Jacket. Sőt William még le is állt egyet beszélgetni Georgiaval, kedveli a léleklényét, azt mondja egzotikus. Legnagyobb meglepetésünkre kórházi tartózkodásunk alatt még Hannibal is meglátogatott minket és kivétlesen nem embert kaptunk kajának, hanem húslevest.

Másik előnye a benn töltött időnek, hogy sokkal többet tudtunk kettesben beszélgetni Williammel, aminek egy igen izgalmas beszélgetés lett az eredménye. Azon tanakodtunk ugyanis, hogy lehet ránk férne egy munka váltás, minél messzebb az FBI-tól annál jobb. Úgyhogy kicsit ötletelgettünk és William felvetette, hogy amilyen jó az empátiánk simán elmehetnénk dilidokinak, ahogy ő mondta. 

Az ötlet viszont magában nem volt olyan rossz, mint amilyennek elsőre hangzott. Sőt annyira megfogta az érdeklődésemet, hogy azután már azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnánk elérni, hogy megtanulhassuk, amire szükségünk lehetne. Mondjuk megkérdezhetnénk a wendigot, de valahogy mind a ketten azon a véleményen voltunk, hogy jobb, ha erről a dologról Hannibalék minél később tudnak meg bármit is.

Kórházi szabadulásunkra viszont árnyként borult Georgia halála, aki szó szerint szénné égett az oxigén gépében és mivel én voltam az utolsó, akivel beszélt, így még szép, hogy Jack kihallgatott és megint úgy éreztem magam, mintha próbálna megölni már csak a tekintetével is, vagy elvárná, hogy egy pillantásból megmondjam neki, hogy ki volt a tettes. Azonban nem vette sok hasznomat, hiszen miután elmondtam a vallomásom már meg is pattantam a kórházból.

Minthogy visszatértünk az életbe, így eldöntöttük, vagyis William majdnem megsüketített, amíg nem mentem bele, hogy elmegyünk meglátogatni Abigailt. Így alig egy héttel a szabadulásunk után felkerestük Alant, aki elvitt minket a mi vadászkutyánkhoz. A lány még mindig kicsit elveszett és sajnos nem a legjobb helyen keresi a biztonságát, Freddie Loundsnál mindenki biztosabb pont, főleg, ha nem akarja az ember, hogy a bulvár sajtó szennye az egész életét megrontsa. Végül viszont úgy hagytuk el a rehabilitációs kórházat, hogy megígértük Abigailnak, hogy hamarosan találkozni fogunk.

Délután pedig meglátogattuk Észak-Karolinában a pszichiátert, akivel hála Owen Corwallnak, az én titkos összekötőmnek, ilyen hamar tudok beszélni. Az egész délutánom papírok átolvasásával és értelmezésével, majd kitöltésével telik. A pszichiáter professzor pedig végül úgy enged el, hogy három hónap múlva kezdhetem az oktatásomat és ha minden jól megy az ő vezetésével rekord idő alatt megszerzem az engedélyeim. Na nem mintha nekem azok kellenének egyelőre, de ki tudja lehet később jól fognak esni. Úgyhogy igen tartalmasan telt a napom és mire haza értem már majdnem úgy néztem ki, mint egy a hulláink közül.

Aznap este pedig olyan nagyot aludtunk, mint már iszonyú régen nem. Ez még nem is lett volna meglepő, ha nem álmodnánk valami nagyon, de nagyon furcsát. Este van, egy erdőben vagyunk. Mivel fegyver van a kezünkben így valószínűleg William álmodik. Úgyhogy nem is idegeskedek nagyon, inkább élvezem a látványt, ahogy meglátjuk a távolban a vadat, amit el akarunk ejteni. William már mosolyog is, ahogy halkan közelebb megy az állathoz. Ám pont, amikor lelőné a szarvas hirtelen felveszi a wendigo alakját.

- A picsába! - Ülök fel hirtelen és szól ki belőlem William, én meg beletúrok a hajunkba.

- Majdnem lelőttük. - Sóhajtok, de ekkor mintha felfordulna a gyomrom, és miért fáj már megint a fejem?

- Vegyünk be valamit, aztán feküdjünk vissza. - Ajánlja társam, én meg biccentek és kicsit remegő lábakon bemegyek a konyhámba és a csapnál beveszek egy aszpirint, ami viszont fél úton a gyomromba megáll és úgy dönt, hogy visszafordul. Ennek hatására én előre dőlök, hogy ha már visszajön, akkor a csapba essen, de ami kijön a gyógyszerrel, annak a látványára kitágulnak a szemeim.