Tudom ki vagyunk

11. Buffet Froid

Újabb terápiás óra Dr. Lecternél, és legnagyobb meglepetésemre a férfi egy új módszert ajánl a problémámra, ami elméletileg a jelenhez köt.

"(Na, mi lett Dr. Lecter, a fény terápia meg a hipnózis már nem gyere be rózsám?)" Kérdezem magamtól, mert azok alatt legalább alhatok, de ennél koncentrálni kell.

- Rajzolj egy órát Will, legyen ez a kapocs a valósághoz. - Mondja komolyan Dr. Lecter, én pedig egy pillanatig csak bámulom a papírt magam előtt.

"(Hogy is kell rosszul órát rajzolni? Nem azért gyakoroltam annyit, hogy ne menjen!)" Erősködöm, majd ahogy neki kezdek a remekműnek megszólalok.

- 7:16, Baltimore, Maryland. A nevem Will Graham. - Ahogy ezeket mondom lerajzolok egy kört, aminek a jobb alsó részébe szépen bezsúfolom az összes számot és balra fel meg a két mutatót. - Nem is rossz, ezt lehet csinálnom kellene, biztonság érzetet ad. - Motyogom.

- Na, látod. Pont ez a lényege. - Mosolyog rám, majd tovább folytatjuk a beszélgetésünket, ami után haza megyek és a rutinom végeztével, hulla fáradtan kerülök ágyba. Aminek az az eredménye, hogy másnap reggel, mikor kimegyek a helyszínre lelki szemeim előtt még mindig az a kibaszott nagy hal lebeg, amit álmomban kifogtam. Viszont a hal alakja azonnal megszűnik létezni, mikor meglátom a hullát, ami úgy néz ki, mintha valaki halnak nézte volna a fejét és megpróbálta volna kibelezni.

Miután ezt közöltem Jackel meg a csapattal persze kaptam pár aggódó tekintetet, amik még az után se tűntek el, hogy tovább folytattam az elemzésem és elmondtam, hogy a gyilkos valószínűleg nem látja az arcokat és azt hitte az áldozaton maszk van, amit le akart venni. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem szándékos volt a gyilkosság, már megint. Ez az elmúlt két hónapban a második ilyen eset.

- Összetörtelek Will? - Jack hirtelen kérdésére nem is tudom mit mondjak, de végül eldöntöm, hogy ha már folyton engem nyaggat, meg nem hagyja, hogy tanítsak, ami amúgy a munkám, akkor legalább borsot török az orra alá.

- Van valaki más, aki ezt jobban csinálja épen, mint én összetörten? - Kérdezem egy igen csak erőltetett mosoly társaságában, amivel csak azt érem el, hogy Jack majdnem hogy elküld a fenébe egy annyival, hogy goromba vagyok, mikor mérges vagyok. Mondjuk ezzel én egy percig se vitatkozom, még örülhet, hogy egyben vagyunk és nem Williamet kapta meg, aki a nyakának ugrott volna.

Délután egy újabb terápiás ülésem van Dr. Lecterrel, aminek keretében eljátszom, hogy fogalmam sincs hogy kerültem a tetthelyre, amibe mondjuk besegített, hogy végig a halon járt az eszem, így legalább ki tudtam valami hihetőnek tűnő képzelgést találni. Azonban az óránknak nem várt végeredménye lett, amit igazából annyira nem bánok, már úgy is lebeszéltem a neurológussal, hogy megyek hozzá kontrollra, de az, hogy Dr. Lecter felajánlotta, hogy elkísér meglepetésként ért.

Ezért is történt az, hogy amint kiléptem az irodából és az utcán voltam felhívtam az orvost, hogy bizonyos dolgokat lebeszéljek vele. Például, hogy úgy kellene tennie, mintha most mennék először hozzá és hogy Hannibalnak az első eredményem mutassa meg. Nem akarom elrontani a játékunk most, amikor még el se kezdődött. Bár elég nehéz volt rávenni a doktort, hogy együtt működjön, de a pénz minden ajtót megnyit, így mikor délután Dr. Lecter társaságában elmegyek a kórházba minden olyan, mintha most lennék ott először.

- Az eredményei tökéletesek Mr. Graham, a gyógyszerek hatottak, bár még mindig nem értem, hogy ezt miért nem mondhattam el Dr. Lecternek. - Rázza meg a fejét a férfi, mikor már kettesben maradunk a rendelőben.

- Megvan rá az okom, hogy ne tudjon róla. - Mondom komolyan.

- Akkor miért engedte, hogy magával jöjjön? - Kérdezi, én meg megvonom a vállam.