Tudom ki vagyunk

15. Kaiseki

A vállamba kapott lövésnek hála vagy két napig ki voltam ütve, aminek az lett az eredménye, hogy fogalmam sincs mégis mikor kerültünk be a dilibe, de hát itt vagyunk úgyhogy nagyon mást nem tudok csinálni, minthogy kiélvezem, hogy Jack Crawford nem jár folyton a nyakamra. Na, nyugodt pihenésem körülbelül egy napig tartott. Természetesen ez a díszmadárnak is rossz Chilton úgy döntött, hogy ha már a betege vagyok és kórházának lakója, akkor neki igen is joga van turkálni az agyamban.

Meg persze, ahogy azt a hülye elképzeli. Úgy letojtam, hogy mit akar, hogy azért még William is megdicsért. Mondjuk a kapás kifejezetten jó volt ma, kár hogy nem igazi, akkor legalább lett volna egy kifejezetten finom vacsoránk és nem a kórház koszt, ami mondjuk nem borzalmas, de határozottan nem jó annyira se, mint amit én tudok összehozni, de hát a börtöntöltelékeket nem kell jól tartani. Természetesen Chilton nem adta fel a dolgot és minden nap elvitetett egy kis beszélgetésre, én meg mindennap figyelmen kívül hagytam. Volt olyan, hogy William ment el vadászni a szeme láttára, az az idióta meg észre se vette, hogy valami nincs rendben.

Az első érdekesség Alan Bloom formájában jelent meg, aki szigorú tekintettel trappolt be cellám elé mellkasán egy csiptetős névjegykártyával. Ha tekintettel ölni lehetne valaki már nagyon halott lenne, olyan ridegen néz. Azonban a tekintete azonnal megenyhül, mikor meglát engem.

"~ Áh, a mérges Alan nem nekem szólt. ~" Jegyzem meg magamban.

"Fogadok, hogy a kaméleonnak." Kuncogja William és semmi okom sincs, hogy ne értsek vele egyet, hiszen az köztudott tény, hogy Alan nem kedveli Chiltont és igyekszik elkerülni, amíg lehet. Nem a férfi eredményeivel vannak bajai, tiszteli, mint munkatársat, a probléma itt a drága pszichiáter viselkedéseivel és módszereivel van. Az Abel Gideonnal történt fiaskók óta pedig jobban pikkel Chiltonra, mint előtte.

- Üdv, Alan. Mi járatban? - Kérdezem fel sem állva az ágyamról. A férfi helyet foglal egy széken és egymáson keresztbe veti a lábait, mielőtt válaszolna.

- Csak beszélni akartam veled és elmondani hogy vannak a kutyáid. - Mosolyog rám.

- Remélem nem okoznak bajt. - Hunyom le a szemem.

- Nem, egyáltalán nem. Mármint szegény Winstonon kívül. Még mindig téged keres és folyton visszaszökik a házadhoz. - Rázza meg a fejét, én pedig elmosolyodok.

- Ott nem fog megtalálni. - Sóhajtok egyet. - Köszönöm, hogy vigyázol rájuk. - Mondom őszintén.

- Ugyan semmiség. - Legyint egyet. - Will, biztos vagy benne, hogy semmire sem emlékszel? - Jön a kérdés, amivel eléri, hogy megforgassam a szemem. Mindenkinek ez a mániája, hogy biztos tudatomon kívül követtem el a gyilkosságokat. Tudom, hogy Alan csak jót akar hiszen ezzel tudnék védekezni a bíróságon és nem lenne kivégzés a vége, azonban nekem eszem ágában sincs bevallani, hogy beteg vagyok, amikor nem vagyok az.

- Nem emlékszem, mert nincs mire. Nem én öltem meg azokat az embereket és nem én öltem meg Abigailt sem. - Jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Akkor mégis ki volt? - Kapja fel a vizet a férfi, én pedig megvonom a vállam.

- Fogalmam sincs. - Mondok ennyit.

- Jack nem ezt mondta. - Erre meglepetten nézek a férfire és felhúzom a szemöldököm.

- Mit mondott Jack? - Kérdezem, mire Alan összefonja maga előtt a karjait.

- Hogy Dr. Lectert vádolod az üggyel és ezért fogtál rá fegyvert a Hobbs házban. - Ahogy a szavak értelme eljut az agyamig, nekem kitátódik a szám.